Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 90. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 90. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. május 25., szerda

CANNON Group

A Cannon a nyolcvanas évek megkerülhetetlen filmstúdiója. Profiljában kis- és középköltségvetésű filmeket találunk legnagyobb számban, de eljutottak az Akadémiai Díj jelölésig is.

A stúdiót 1967-ben alapította Dennis Friedland és Chris Dewey. Erős kézzel próbálták irányítani a stúdiót. 300.000 dollárban határozták meg a filmek költségvetését. Komolyabb sikereket nem tudnak felmutatni, talán The Apple (1980) amerikai támogatása említhető meg.

1979-re a Cannon komoly anyagi problémákkal küzdött, és a két tulajdonos nem látott más kiutat, mint a cég eladását. Két izraeli befektető, Menahem Golan (The Apple rendezője) és Yoram Globus vásárolta meg a társaságot 500.000 dollárért. Ez az időszak a stúdió életébe a "Golan-Globus" éraként vonult be. A két új tulajdonos komoly erőfeszítéssel sikeresen tört be a 80-as évek mozipiacára kultikus akciófilmjeivel. A stúdió ontotta magából a széles minőségi skálán mozgó filmeket, valamint jó érzékkel választotta meg a felkarolt produkciókat az akciófilmtől kezdve a táncfilmen át, egészen a Verdi opera feldolgozásig.

Menahem Golan és Yoram Globus

Golanék igazi álma a stúdió felemelése volt, hogy a hét  meghatározó filmstúdió közé nőjenek fel. Ezen próbálkozás azonban a stúdió viszonylagos sikeressége ellenére elakadt, ugyanis általában a Cannont egy független stúdióként azonosították, amely rossz filmeket forgalmaz és gyárt. Erre persze akkor és azóta is rácáfoltak a rajongók, hiszen a Golan-Globus filmek közül nem egy mára már Kult-státuszban van, beépült a popkultúrába, sokszor másolták. Valamint azóta sem sikerült kinőnie egy komolyabb független stúdiónak, amely lefedné a kicsit kommersz, de szórakoztató akciófilmek piacát.

A Cannon Group a nyolcvanas évek közepén szinte ontotta magából a filmeket, 10 év alatt 125 film felett bábáskodtak anyagilag. Az 1986-os évben 43 filmet támogattak! Ez volt a stúdió aranykora. Golan meglehetősen kemény kézzel írányította a stúdiót, a filmek jogait még azelőtt értékesítette különböző mozi és videoláncoknak, hogy azok elkészültek volna, sőt olyan is előfordult, hogy még a forgatás megkezdése előtt. Ezzel a stratégiával biztosította a filmek számára a megfelelő és biztos pénzügyi forrást.

A terjeszkedés során felvásároltak egy moziláncot, ahol könnyedén mutathatták be filmjeiket, valamint hamar felmérték és felismerték a video piacot, sok klasszikus film jogát vették meg, és komoly bevételekre tettek szert a tengerentúli értékesítésből.

Ahogy az lenni szokott a tulajdonosok látva a sikereket kissé szabadjára engedték a pénz kiáramlását. Több olyan filmet támogattak, amelyek nagy költsévetésű kasszasikereknek tűntek, de aztán komoly anyagi bukást okoztak. Az első komolyabb mellényúlás Tobe Hooper rendezése a Lifeforce (1985) volt, ahol 10 millió dollár körüli összeget bukott a stúdió. 

Lifeforce (1985)


Az 1987-es év sem volt túl nyereséges a Cannon számára. Komoly pénzeket öltek Stallone új filmjébe az Over The Top-ba (Túl a csúcson, 1987), A Superman IV-be (1987), amely a sorozat leggyengébb része lett, valamint a Masters of The Universe-be (He-man, 1987) (Ez a film meglehetősen túlreklámozott volt, úgy hírdették, mint a 80-as évek Star Wars-a) amelyet Dolph Lundgren sem tudott megmenteni. Ezek a pénzügyi bukások csak az egyik szegmensét jelentették a Cannon gondjainak. Golanék két új moziláncot is vásároltak, valamint a megnövekedett stúdióigény kielégítésére bevásárolták az EMI-Thornt.

Golanék ebben az időszakban (és szerintem teljes működésük alatt) nem csak a pénzt hajszolták, hanem élvezték azt amit csinálnak. Ennek ellenére a siker keresése folyamatos próbálkozásra sarkallta őket. Golan igazi vágya az volt, hogy olyan sikereket érjenek el, amelyek megváltoztatják a Cannonról kialakult képet, hogy csak olcsó és meglehetősen kommersz filmekben utaznak. Ennek egyik példája Andrej Konchalovsky két filmje, az 1985-ös Akadémiai Díjra jelölt Runaway Train, valamint az 1986-os Shy People támogatása. A film főszereplője Cannes-ban elnyerte a legjobb női főszereplő díját. Szintén kiemelendő Schroeder, Akadémiai Díjra jelölt és kritikusok által is magasztalt alkotása, a Barfly és Jean-Luc Godard, King Lear (Lear király) című filmje, amelyeket szintén a Cannon támogatott. Legnagyobb sikerük a holland De aanslang (A merénylet, 1986) című film támogatása volt, mely megnyerte a legjobb külföldi filmnek járó Akadémiai Díjat 1987-ben, ugyanabban az évben a Golden Globe-ot, 1986-ban a Holland és a Seattle-i nemzetközi filmfesztivált.

Golan az időszak végére már túlzott terveket dédelgetett a stúdió nagyságához képest. Évente megjelentek a Cannes-i filmfesztiválon, Golan kimondott-kimondatlan vágya az Arany Pálma elnyerése volt, ezzel együtt az a vágy, hogy a Cannon-t "komoly tényezőnek" ismerjék el. Rengeteg pénzt öltek filmjeik promóciójába, újsághírdetések tömkelegét vásárolták meg, hatalmas partikat adtak a sztároknak. Milliók folytak el.

A várt siker elmaradt, és a társaság jelentős anyagi nehézségekkel küzdött az évtized végére. Az 1987-ig tartó felívelést meredek lejtő követte, míg a pénzügyi vizsgálatok alatt levő cégből Golan kivált, magára hagyva Globust. A két tulajdonos ezután évekig nem beszélt egymással.

Barbarians (1987)


A Golan-Globus éra fontos részét képezte a Marvellel kötött szerződés. Pókember jogait is megszerezték és megkezdték az előkészületeket a film elkészítésére. A forgatókönyv többszöri átírása után lassan a stáb is összeállt, Scott Leva-t kérték fel pókember szerepére (az éppen feltörekvőben lévő Tom Criuse is az esélyesek között volt) Azonban a meglehetősen elhúzódó procedúrára végleg pontot tett a Masters of The Universe (He-man, 1987) és a Superman IV (1987) bukása.

A két tulajdonos szétválása után külön utakon járt. A Cannon-t a Pathé Communications vásárolta fel jelentős részben. Golan miután kivált a Cannonból a 21st Century Film Corporation vezetője lett. A fúziók és a szétszabdalás nem sok jót jelentett a Cannon számára, igazán nagy sikereket már nem értek el, nevükhöz fűződik ebből az időszakból az American Cyborg Steel Warrior, valamint a Deathwish IV Charles Bronsonnal.

Enter the Ninja (1981)


A két volt tulajdonos Golan és Globus 1992-ben Cannes-ban újra találkozott és beszélő viszonyba kerültek egymással. Golan nem hagyta abba a filmezést, több kisebb filmes társaságot indított, vagy szállt be vállalkozásokba, míg Globus visszatért Izraelbe és egy komolyabb moziláncot üzemeltet.

Jelenleg a Cannon Group legutolsó formájából a New Cannon Inc.-ből New Generation Films-é alakult.

A vélemények megoszlanak a Cannon Groupról, és azon belül is a két meghatározó egyéniségről Golanról és Globusról. Kommersz B kategóriás akciófilmek, sci-fik, egy-egy komolyabb alkotás. Mégis több milliós rajongótábor tart ki mind a mai napig filmjeik mellett. Az igazi nagyságuk azonban abban rejlik, hogy képesek voltak olyan munkamódszert kidolgozni, amely még a nagy stúdióknak is becsületére válna. Gyors forgatás, gyakran félig kész forgatókönyvvel, az értékesítés már a film elkészülése közben megtörtént, ezzel anyagi fedezetet biztosítva a további forgatáshoz és sorolhatnánk. Könnyedén ragadták meg a lehetőségeket, felkaroltak ismeretlen forgatókönyvírókat és színészeket is. Az ő kabárujjukból bukkant elő Michael Dudikoff és Jean-Claude Van Damme, jelentős szerepet játszott a stúdió életében Chuck Norris, Charles Bronson, valamint több filmet jegyeztek Sylvester Stallone-val.

Egy-egy szereplőjükkel további szerződéseket kötöttek, így filmjeik jelentős része folytatásfilm. Jegyzik a teljes American Ninja (Amerikai Ninja - Michael Dudikoff), a Death Wish (Bosszúvágy - Charles Bronson) szériát a második résztől, a Delta Force (Chuck Norris), a Texas Chainsaw Massacre 2 (Texasi láncfűrészes mészárlás 2 - Tobe Hooper rendezésében) és a Missing in Action (Ütközetben eltűnt - Chuck Norris) filmek részeit is.

Kiemelkedő filmjeik Chuck Norris főszereplésével az Invasion U.S.A. (Tomboló terror, 1985), The Delta Force (Delta Kommandó, 1986), valamint a stúdió egyik legsikeresebb filmje a Missing in Action (Ütközetben eltűnt, 1984).

Az egyik legismertebb sorozatuk az American Ninja (Amerikai Ninja). Golanék kedvelték a küzdősportos akciófilmeket, hogy csak néhányat említsünk: Ninja III - Domination (1984), Bloodsport (Véres játék - 1988), Kickboxer (1989), American Samurai (1992), Revenge of the Ninja (1983).

 
Missing In Action (Ütközetben eltűnt, 1984)

Az akciófilmektől teljesen elütő stílusban is megállták a helyüket. Táncfilmek terén komoly sikereket értek el. Legismertebb filmjük a Breakin' (1984), amely a stúdió egyik legjövedelmezőbb filmje is lett. az 1 millió dolláros költségvetést 38 millió dolláros bevétel követte, és természetesen a film kultsztátuszba kerülése. Próbálták megismételni a sikert egy gyorsan leforgatott folytatással, de a várt eredmény elmarad. A két szétvált tulajdonos kissé komikus vetélkedése is a táncfilmek területén teljesedett ki.

A nyolcvanas évek végén tombolt a Lambada mánia, nem csoda hát, hogy mindketten meg akarták lovagolni ezt a hullámot. Szinte egyszerre készítettek és mutattak be két filmet, az egyiket Lambada (1990) címmel a Cannon, míg a másikat Forbidden Dance (Lambada, a tiltott tánc - 1990) címmel a 21st Century Film Corporation. A Forbidden Dance-nek csak a plakátjain jelenhetett meg a Lambada kifejezés, mondatba foglalva a címet: The FORBIDDEN DANCE is lambada. Mivel a Cannon hamarabb jelentette be filmjét, így annak címét ő birtokolhatta. Egyébiránt mindkét film meglehetősen szerényen szerepelt a mozipénztáraknál.

Kijelenthetjük, hogy Golan és Globus olyan alapot teremtettek, amelyre sok mai rendező is támaszkodik. Filmjeik nagy része kultuszstátuszba került, ismertségük vetekszik a legnagyobb alkotásokéval. A videotékák sokat keresett darabjai voltak filmjeik és a televíziók ma is sikerrel tűzik műsorra egy-egy alkotásukat.

Több mint 300 filmjük közül mindenki találhat magának megfelelő kikapcsolódást egy könnyed másfél órára. Ha nem is kerültek a legnagyobbak közé, ahogy azt Golan mindig is vágyta, de helyük örökre ott lesz a film panthenonjában, működésük, tevékenységük megkerülhetetlen, ha a nyolcvanas évek filmjeivel foglalkozunk.



2011. május 22., vasárnap

Funny Man (Vicces Fickó, 1994)





Meglehetősen elborult és abszurd horror-vígjáték, amit vagy nagyon szeret az ember, vagy még a videokazettát is széttöri darabokra az első öt perc után.

A film első néhány perce viszonylag normálisan indul, egy titkos kártyabarlangban néhány figura nagy tétekben pókert játszik. (Nem a mai rózsaszíninges ficsúroknak kitalált Texas Hold Them-et, hanem igazi ötlapos pókert, jokerekkel.) Az egyik hazárdőr (akit a zseniális Christopher Lee alakít) nagyot kockáztat és elveszti angliai kastélyát. A nyertes pedig elindul, hogy birtokba vegye új szerzeményét.

Innentől kezdve nincs megállás, egy abszurd, kokainmámoros, szürreális világba kerülünk, melyet egy életre kelt Joker figura tart az irányítása alatt. Hamar elkezdenek fogyni a család tagjai, de érkezik az utánpótlás. A nyertes testvére, néhány stoppos kiséretében megérkezik a kastélyba.

A szereplők karakterei nem sokban ütnek el a horrorkastély kicsavart világától. Van köztük egy, - kinézetre - transzvesztita lilaruhás nő/férfi, aki 70-es évekbeli cuccokban nyomja, egy csaj, aki a Scooby Doo-ból Velma, egy az egyben. Szóval az embernek végig olyan érzése van, mintha egy meglehetősen kifacsart Scooby Doo epizódot nézne, amikor megérkezik a furgonnal a négy további "áldozat".

A film a vélhetően kis költségvetés és a néhol gyenge színészi játék ellenére nem egy agyatlan slasher, inkább az intelligens abszurd angol humor egyik példája. A kastélyban megteremtett világ, a Joker átváltozásai, a gyakori interaktus a nézővel egyedivé teszik a filmet. Annak ellenére nem válik kommersszé, hogy az alaptéma viszonylag sablonos. A rendező munkáján egyértelműen érződik Sam Raimi és Peter Jackson korai filmjeinek hatása, abszurditásában mindenképpen. A forgatókönyv erős, a karakterek pedig kellően érdekesek.

Akit nem zavar az abszurd angol humor, a sokszor burleszkszerű erőszak, annak remek szórakozást fog nyújtani a film, mások azonban csak fenntartásokkal üljenek le a film elé.

2011. május 6., péntek

Toy Soldiers (A terror iskolája, 1991)



Die Hard klón a jobb fajtából.

Egy jól felfegyverzett terrorista csoport elfoglal egy gazdag - és kellően elkényeztetett - diákokkal foglalkozó bentlakásos iskolát, ahol túszul tartják a gazdag csemetéket, hogy elérhessék követeléseiket. Természetesen nem számoltak az iskola néhány renitens és szabályokat bármikor felrúgó tanulójával, akik ahogy azt kell, keresztbetesznek nekik.

A történet nem túl eredeti, mondhatni sablonos, de azért messze nem egy agyatlan terroristás film. A felvezetésben van időnk megismerni a fő karaktereket. Az iskola igazgatóját Louise Gossett Jr. alakítja, hozza a szokásos formát. A diákok között megtaláljuk Sean Astin-t, a menetrendszerűen megérkező katonaság vezetői között pedig az örök katonát R. Lee Ermey-t.

A terroristák kemények és jól felszereltek, a főgonosz kellően beteges ahhoz, hogy ne tűnjön súlytalannak. A kornak megfelelően a terroristák még kolumbiaiak, szó sincs még arab, vagy keleti terrorizmusról. 

Az akciók jól megkomponáltak, bár érződik rajtuk, hogy a költségvetés keményen korlátokat szabott a megvalósításnak. A végső akció mindenesetre azoknak elég lehet, akik hardcore akciófilmnézők. Helikopterek, kommandós behatolás, nehézfegyverek, robbanások, stb...

A színészi játék abszolut elfogadható, Gossett hozza a kötelezőt, és a fiatalok is kellően hihetően játszanak. Szerencsére nincs túlerőltetve és túljátszva a kötelező jellemfejlődés, amely az iskola renitense és az iskola megmentője szint között zajlik le. Nem csöpögős és nem szájbarágós, Gossett kioktatásai is simán emészthetőek.

Eléggé alulértékelt film, pedig megvan benne a kellő feszültség és akcióadag, ami még mind a mai napig megállja a helyét.

Megéri megnézni.


7/10