Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: thriller. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: thriller. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. július 27., szerda

Shoot to Kill (Gyilkos lövés - 1988)





Roger Spottiswoode a nyolcvanas évek elején már letette névjegyét a Terror train (1980) című filmmel, jó érzékkel teremtette meg a feszültséget későbbi filmjeiben is, így nem meglepő, hogy a Shoot to Kill is egy feszült, a végsőkig kiélezett thriller lett.

A főszerepre sikerült megnyerni Sidney Poitier-t és Tom Berengert. Poitier az előző tíz évben nem vállalt filmszerepet, csupán rendezett. Egyfajta örömjáték ez a film számára, lubickol a profi, és akadályokat leküzdő, de mégis hiányosságokkal küzdő FBI ügynök szerepében. Például remek kitekintések találhatóak előző szerepeire is. Egy mondatában, melyben közli Berenger karakterével, hogy ő már küzdött a Mafia, a KGB és a Klu Klux Klán ellen, rejtetten utal más filmszerepeire (Let's Do It Again - 1975, In The Heat of The Night - Forró éjszakában - 1967, Little Nikita - A kis Nikita - 1988), valamint a medvés jelenetben egyértelműen látszik, hogy élvezte a forgatást. A film egyik humorforrása is ez, Poitier egysorosa  zseniális (Everybody else around here act like they never seen a black-man before, why should a bear be any different? ) Berenger hozza a megszokott profi karakterformálást.

A történet röviden a következő: Egy könyörtelen gyilkos, aki több milliónyi gyémántot zsákmányol t,a kanadai határ felé tart, hozzácsapódva egy horgásztársasághoz, akiket egy túravezető kalauzol a vadonban. Nyomában szegődik az eltökélt FBI ügynök (Poitier), aki segítséget kér a  túszul ejtett túravezető társától (Berenger). A két férfi közötti ellentét hamar feszültséget okoz közöttük, de ha túl akarják élni a vadont, és meg akarják akadályozni a gyilkost abban, hogy megölje a túravezetőt le kell küzdeniük ellentéteiket A két világ, a város és a vadon szembenállása a két férfin keresztül teljesedik ki, a film is két részre bomlik, mindegyikük megkapja a lehetőséget, hogy saját közegében megmutathassa képességeit.

A feszültség megteremtésében nagy szerepet játszik az az elgondolás, hogy a film nagyjából feléig nem tudjuk, ki a gyilkos. A horgászcsapatot úgy állították össze, hogy több olyan színész szerepeljen benne, akik régebben már játszottak negatív karaktert, így a néző elég sokáig találgathat, hogy ki lehet a hunyó. A film így három jelentős részre oszlik, egyrészt Poitier és Berenger karakterének ellentéte, a "ki lehet a gyilkos kérdés", valamint a versenyfutás az idővel faktor.

A film legnagyobb erénye, hogy ellentétben a nyolcvanas évek legtöbb filmjével, sikerült túllépni a sablonos karaktereken, és a felesleges trükkökön. A forgatókönyvnek köszönhetően kidolgozottak a karakterek, egyértelműek motivációik. A helyszín megválasztása is elsőrangú, a megszokott városi díszletek helyett a  gyakran hóval takart vadonban találjuk magunkat, ahol a túlélés záloga a tapasztalat.

Érdemes időt szánni erre a filmre, két remek színész (Poitier és Berenger) játékának, valamint a rendezésnek köszönhetően mindmáig megállja a helyét a thrillerek között.

2011. május 9., hétfő

Happy Birthday To Me (1981)






Meglehetősen érdekes slasher a nyolcvanas évek elejéről. Hangulatában és sebességében nem hasonlítható a kor mainstream vonalához. Ez nagyban J. Lee Thompson rendezői munkáját dícséri.

Thompson olyan munkákkal írta be magát a filmtörténetbe, mint The Guns of Navarone (Navarone ágyúi, 1961), Kings of The Sun (1963), Mackenna's Gold (Mackenna aranya, 1969), valamint a zseniális thriller, a Cape Fear (A rettegés foka, 1962) rendezésével.

Tehát mind a feszültségkeltéshez, mind a képi hatásokhoz kellő tehetséggel rendelkező rendező kezében a viszonylag sablonos forgatókönyv is különlegesség tudott válni. Szakítva az eddig hagyományokkal, ugyanakkor semmi újat nem nyújtvaolyan vékony mezsgyén egyensúlyoz, amely a feszültségteli thriller és az unalomba forduló "keressük a gyilkost" mozik között halad.

A történetben néhány gazdag fiatalt ismerhetünk meg, akiket egyik pillanatról a másikra egy titokzatos gyilkos kezd eltenni láb alól. A film jelentős részében homályba vész a gyilkos kiléte, a rendező ügyesen bánik az ezközökkel, rengeteg apró jelet alkalmaz, gyanúba kever sok embert. Ezt a fajta megvalósítást erőteljesebben és talán kiforrottabban sikerrel alkalmazza Wes Craven is a Scream (Sikoly, 1996) című filmjében és folytatásaiban.

A gyilkosságok változatosak, erre a film felvezető kampányában is építettek, több plakáton megjelenik az azóta elhíresült kép a srácról és a shish kebab-ról. Holott ez a jelenet a képen megjelenített formában nem is szerepel a filmben. A halálok véresek, ugyanakkor kicsit erőtlenek és a valóságtól elrugaszkodottak. Komolyabb erőszak nincs a filmben, mű vért rengeteget alkalmaznak, de mégsem válik a film gore jellegűvé. A rendező ötvözi a pszichothriller és a slasher elemeit, a film közepétől inkább a thriller vonal erősödik.

A végkifejlet tartogat ugyan meglepetéseket, de egyben egy kicsit erőltetett is és talán összecsapott. Mindenesetre megosztotta a korabeli közönséget. 

A színészi játék elfogadható, nem lehetne kiemelni senkit sem, de egy ilyen filmhez telejsen megfelel a játék.

Aki szereti a kicsit lassabb thrillereket és a slashereket, azok jól szórakoznak majd a filmen, azok akik a gyorsabb, pörgősebb filmekhez szoktak, inkább megfontolás után üljenek le elé.

Egyszer mindenképpen érdemes megnézni, a slasher korszak egyik jobban sikerült darabja.

7/10