Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: slasher. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: slasher. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. szeptember 2., péntek

Horror feldolgozások régen és ma. Első rész


Nem újkeletű dolog, de az utóbbi néhány évben mindenképpen meghatározó tendenciává vált, főleg az amerikai filmgyártásban a feldolgozások (remake-ek) készítése. Ez leginkább a horrorfilmek területén figyelhető meg. Sajnos ezen folyamat mögött negatív dolgok állnak, az  ötlettelenség és a közönség igényeinek csökkenése vezethet ahhoz, hogy egyre nagyobb számban jelennek meg klasszikus horrorfilmek mozis feldolgozásai a vásznon. (Témánk a klasszikus horrorokat érinti, tehát ebben a bejegyzésben nem foglalkozunk a nagy számú japán, illetve európai (főleg spanyol) horrorfilm feldolgozásával, melyek az elmúlt évtized amerikai horrorkínálatának 90%-át adták)
Az újragondolás, újraforgatás mint említettem nem az utóbbi évektől eredeztethető. Külön is kell választanunk mindjárt az elején néhány fogalmat. Általában a remake alá vesznek minden olyan alkotást, amit újra elkészítenek. Ez alól mi egyértelműen kivesszük a könyvfeldolgozásokat. Egy könyv megfilmesítése a rendező munkáját dicséri (vagy éppen kárhoztatja), több nézőpontból elkészíthető egy-egy alkotás, így itt remakeről nem beszélhetünk.

Mielőtt azonban mélyebben belemennénk az összehasonlításokba, talán érdemes egy kicsit áttekinteni a horrorfilmek első évtizedeit, és egy gyors képet alkotni az elmúlt évszázad első felének rémfilm-terméséből.


2011. május 21., szombat

Bloody Birthday (1981)

Vegyítsünk egy kis Omen-t (Ómen, 1976) némi slasher hangulattal és idétlen forgatókönyvvel és megkapjuk ezt a kissé meghatározhatatlan filmet.

1970-ben egy napfogyatkozásos napon három gyerek születik. 10 évre rá, a közös születésnapra készülnek. Csak éppen ezek a gyerekek nem teljesen hétköznapi fiatalok, születésük körülményei olyan kihatással vannak rájuk, amit a kisváros nem igazán tud majd megemészteni.

Ugyanis sorra teszik el láb alól a kisváros lakóit, legalábbis azokat, akik ellentmondanak nekik és a céljaik elé állnak. Ehhez válogatottnál-válogatottabb módszereket választanak, mint baseball ütő, pisztoly, ijj és sorolhatnánk.

Ezzel még nem is lenne különösebb gond, sőt a három gyerek is nagyon jól hozza  a karaktert, viszont a forgatókönyv kritikán aluli. A jelenetek nem hogy nem félelmetesek, de már átesnek a határon és a cikivé válnak. A film mélypontja a roncstelepi "autós" jelenet, ahol a főszereplő bemutatja, hogy mit csináljunk ha teljesen hülyék vagyunk és ki akarjuk nyíratni magunkat.

De ez a jellemző az egész filmre, a szereplők motivációi és cselekedetei olyanok, mintha program nélküli robotok lennének, még véletlenül sem csinálnak semmi logikusat, főleg akkor ha veszélbe kerül az életük.

A film ezen el nem hanyagolható hiányosság ellenére simán nézhető, bár komolyan venni egy percre sem szabad és nem is lehet. A gyilkosságok véresek és kemények, annak ellenére, hogy 10 éves gyerekek tervelik ki őket. A maszkmesterek is jól dolgoznak, a zenére sem lehet panasz. Egyedül a már fent említett forgatókönyv vágja agyon a filmet, ami szerintem meggátolta a további részek készítését, mert poteciál lett volna benne.

Ajánlott, de fenntartásokkal.


2011. május 19., csütörtök

Madman (1982)


Ma egy újabb tini slasher kerül terítékre. 1982-t írunk, tombol a horror láz. A közönség vígan nézi az újabb "táborozók az erdőben menekülnek a gyilkos elől" filmet. Egyértelműen a Friday the 13th (Péntek 13, 1980) farvizén próbál evezni, nem kevés sikerrel. 

A kis költségvetés folyamatosan érződik a filmen. Nem csak az éjszakai felvételek túlvilágítása, vagy a rávetített telihold szembetűnő, de Madman jelmeze is hagy maga után kivánni valót. Mintha egy számmal nagyobb lenne rá a "bőre" és némiképp gumira hajaz.

Persze ezek a dolgok egy slasher rajongó kedvét nem veszik el a film megnézésétől. Ahogy a történet sablonossága és egyszerűsége sem. Nyári (illetve téli, csak éppen itt a tél sem olyan hideg) tábor, a táborvezetők és a gyerekek a tábortűznél ülnek az utolsó estén. Megy a történetmesélés. Aztán előkerül az őrült gyilkos farmer, Madman Marz története. A szokásos "ne mondd ki a nevét mert megjelenik" szabályt természetesen megszegik, úgyhogy elkezdődik a szereplők módszeres fogyatkozása.

Itt sem találunk újdonságokat, nem induló autó, bugyuta menekülés, rejtőzködés stb...Gore van rendesen, leszakadó fejek, balta, puska. A gyilkos is jól kidolgozott, kellően félelmetes külsővel és a szokásos megállíthatatlan nyomulással. 

A sok klisé ellenére miért lett mégis kultfilm a Madman? Kiemelendő a hangulat megteremtése, amelyet a fényképezéssel érnek el. Semmi extra, de mégis feszült, nem fordul át abszurd viccbe a történet. A másik dolog maga a főszereplő, azaz Madman Marz. Nagydarab, brutális, kantáros farmerban, baltával a kezében, szétzúzott arccal (jól elkészített maszk). A nyolcvanas évek elején Jason Vorhees megteremtette a gonosz természetfeletti gyilkos archetípusát, Madman ennek a tökéletes mintapéldája.


Külön érdekesség a néha minimál hanghatás és a zene. Vannak jelenetek ahol szinte semmit sem hallani, ami a feszültségkeltéshez nagyban hozzájárul. Ugyanakkor a színészi játékot jobb, ha elfelejtjük, épphogy csak megütik a szintet, van néhányuk, akik haláláért már direkt könyörög a néző, csak ne lássa játszani. De még ez is elnézhető, a film összképén nem ront. (A színészekkel kapcsolatban érdekesség, hogy Madman szerepére eredetileg a legendás Vincent Price-ot keresték meg.)

Slasher rajongóknak kötelező darab.

2011. május 9., hétfő

Happy Birthday To Me (1981)






Meglehetősen érdekes slasher a nyolcvanas évek elejéről. Hangulatában és sebességében nem hasonlítható a kor mainstream vonalához. Ez nagyban J. Lee Thompson rendezői munkáját dícséri.

Thompson olyan munkákkal írta be magát a filmtörténetbe, mint The Guns of Navarone (Navarone ágyúi, 1961), Kings of The Sun (1963), Mackenna's Gold (Mackenna aranya, 1969), valamint a zseniális thriller, a Cape Fear (A rettegés foka, 1962) rendezésével.

Tehát mind a feszültségkeltéshez, mind a képi hatásokhoz kellő tehetséggel rendelkező rendező kezében a viszonylag sablonos forgatókönyv is különlegesség tudott válni. Szakítva az eddig hagyományokkal, ugyanakkor semmi újat nem nyújtvaolyan vékony mezsgyén egyensúlyoz, amely a feszültségteli thriller és az unalomba forduló "keressük a gyilkost" mozik között halad.

A történetben néhány gazdag fiatalt ismerhetünk meg, akiket egyik pillanatról a másikra egy titokzatos gyilkos kezd eltenni láb alól. A film jelentős részében homályba vész a gyilkos kiléte, a rendező ügyesen bánik az ezközökkel, rengeteg apró jelet alkalmaz, gyanúba kever sok embert. Ezt a fajta megvalósítást erőteljesebben és talán kiforrottabban sikerrel alkalmazza Wes Craven is a Scream (Sikoly, 1996) című filmjében és folytatásaiban.

A gyilkosságok változatosak, erre a film felvezető kampányában is építettek, több plakáton megjelenik az azóta elhíresült kép a srácról és a shish kebab-ról. Holott ez a jelenet a képen megjelenített formában nem is szerepel a filmben. A halálok véresek, ugyanakkor kicsit erőtlenek és a valóságtól elrugaszkodottak. Komolyabb erőszak nincs a filmben, mű vért rengeteget alkalmaznak, de mégsem válik a film gore jellegűvé. A rendező ötvözi a pszichothriller és a slasher elemeit, a film közepétől inkább a thriller vonal erősödik.

A végkifejlet tartogat ugyan meglepetéseket, de egyben egy kicsit erőltetett is és talán összecsapott. Mindenesetre megosztotta a korabeli közönséget. 

A színészi játék elfogadható, nem lehetne kiemelni senkit sem, de egy ilyen filmhez telejsen megfelel a játék.

Aki szereti a kicsit lassabb thrillereket és a slashereket, azok jól szórakoznak majd a filmen, azok akik a gyorsabb, pörgősebb filmekhez szoktak, inkább megfontolás után üljenek le elé.

Egyszer mindenképpen érdemes megnézni, a slasher korszak egyik jobban sikerült darabja.

7/10


2011. május 5., csütörtök

The House On Sorority Row (1983)



1983. Tombol a Slasher láz. Sorra jelennek meg a jobb, és kevésbé jó hentelős filmek, mint Halloween, Prom Night, Slumber Party Massacre, My Bloody Valentie, Happy Birthday To Me és sorolhatnánk.

Ezt a vonalat lovagolja meg a The House On Sorority Row is. Néhány fiatal egy omega-béta-kappa (mindegy, csak random görög betűk legyenek) házból nem igazán tűri a szabályokat, így a házfelügyelő öregasszonyt sem. Aztán egy rosszul sikerült tréfa következményeként sikerül is eltenni láb alól a mammert, ami elég nagy gáz, tekintve, hogy nemsokára kezdődik az évzáró party a házban, zenekarral, meg evés-ivással. Holtest elrejt, megfogad, hogy nem szól róla... aztán irány a party.

Persze, hogy beüt a gebasz, valaki szép sorban elkezdi lemészárolni a "tetteseket". Közben még a hulla is eltűnik. Jönnek a fordulatok és a bodycount felpörög.

Az alapjában sablonosnak tekinthető történetet sikerül a közepesnél jobban előadni, köszönhetően a rendezőnek és az operatőrnek. A színészek elfogadhatóak, bár egyik sem nyújt Oscaros alakítást, de ilyen filmben az is nagy siker, ha valamelyest nem játszák túl a szerepet. Az egyetlen gond talán a túl sok karakter szerepeltetése. Egyikük sem tud igazi főszereplővé válni, kevés időnk van az egyéni motivációk megismerésére.
A gyilkosságok elég véresek, de mégsem csap át a dolog gore-ba. A film nem lassul le, a végére tartogat ugyan meglepetéseket, de aki kicsit jobban figyel, az kitalálhatja a végkifejletet.

Nem rossz film, de a témában sokkal jobbak is készültek.

6/10



April Fool's Day (1986)



Ez bizony nem volt vicc. Jól felvezetett és megkomponált slasher a 80-as évekből.

A történet akár szokványos is lehetne. Néhány tini elindul, hogy egy, az isten háta mögötti házban töltsenek egy hétvégét, igyanak, partizzanak, hülyéskedjenek egymással és persze hogy "mélyebb barátságot létesítsenek a két nem között". A tipikus archetípusokat természetesen megtaláljuk a társaságban, úgy, mint a nagyszájú szépfiú, a tudálékos srác, a visszahúzódó csajszi és a kikapós rosszéletű. Minden adott ahhoz, hogy a játékidő alatt szép számmal megfogyatkozzanak.

És nem is kell sokat várnunk, el is kezdődik az elhullás. Válogatottabbnál válogatottabb módon pusztulnak a fiatalok, bennünk pedig egyre erősödik a kérdés, hogy ki lehet a gyilkos.

A gyilkosságok mégsem lépik át a határt, nem válik a film öncélú vérfürdővé, nem találkozunk természetfeletti gyilkossal sem. A rendező ügyesen egyensúlyoz azon a vékony vonalon, ahol még nem lendül át sokak számára elfogadhatatlan erőszakba, de mégis sikerül megteremtenie azt az atmoszférát, amelyben bárki lehet áldozat. Ahogy haladunk előre a történetben úgy ismerjük meg a motivációkat, és várjuk a végkifejletet, amikor lehet, hogy mi leszünk április bolondjai?

Nem az a szokványos tini-slasher, jó látvánnyal és fényképezéssel. A rendező nem próbált erőltetni semmit, sikerült megőrizni a könnyedséget, már ha élhetünk ilyen kifejezéssel egy slasher mozi kapcsán. Külön kiemelendő, hogy a rendező nem folytatja a nyolcvanas években megkezdett tinihorror hagyományt, így nincsenek komolyabb "felnőtt" jelenetek. Hatásában inkább a 70-es évek suspense filmjeiből próbál meríteni, összegyúrva azt a nyolcvanas évek trendjével. Ebből aztán egy  meglepő és előremutató alkotás kerekedik ki. Érdemes végignézni, a legvégéig tartogat meglepetéseket.

Igazi feelgood slasher, bőven megér egy 7/10-et