Elidegenedés, vagy sima pozőrködés?
"Cobra (Sylvester Stallone) hazaér hajnalban a munkából, kabátban és napszemüvegben előkapja a hűtőből a fegyvere tisztításához az eszközöket, bekapcsolja a tv-t és nekiáll megenni egy szelet hideg pizzát, miközben fegyverét tisztogatja."
Ez a jelenet jól jellemzi a nyolcvanas évek közepének akciósztárját. A magányos és rendíthetetlen hős, aki akkora arc, hogy a lakáson belül is napszemüveget hord és nem törődik semmivel. Értékrendje nagyon messze áll a klasszikus hősökétől, de talán nem is beszélhetünk értékrendről, inkább csupán az különbözteti meg a rosszfiúktól, hogy ellenük harcol. Módszerei, erőszakossága teljesen megegyezik a gonoszéval.
A maszkulin macsóság, a pózolás, a fallikus szimbólumok erdejében elveszik a motiváció, és az ember. Gyakorlatilag sebezhetetlen isten, egy kőszobor, melyet sem az idő, sem az ellenfelek akarata nem emészthet el. Ha végigtekintünk a nyolcvanas éveken láthatjuk, hogy ez a fajta zsáner miként talál utat magának és hal el az évtized végére.
De először is próbáljuk megfejteni, hogy honnan eredeztethető a karakter. Már a görög és római mondákban fellelhetjük a "szuperképességekkel rendelkező" hőst. Ilyen volt például Héraklész. Tökéletesen megformált test, célja érdekében senki sem állhat útjába, szinte sebezhetetlen. Egy a mai értelembe vett akcióhős. Mégis erős morális és erkölcsi falakba ütközik, isteni mibenlétét, és emberi voltát tagadni nem tudja, csupán gyengíteni ezen kettősség negatív hatását. Kidolgozott háttértörténet - használhatnánk ezt az ide nem illő kifejezést. Karaktere tehát nem a semmiben lóg, egy egész univerzum foglalja közre, így sokkal több, mint azok a "másfél órás" karakterek, akikben a nyolcvanas évek akcióhőseit tisztelhetjük.
A középkorban az akcióhős szerepe megváltozott. A legendák vitéze tiszta, erkölcsös, művelt és visszafogott. Nem folyamodik olyan módszerekhez amely a morális kódex ellen lenne, bátran sétál bele a csapdákba, ellenfeleiről sem feltételez csalást, vagy csalárdságot. A lovagi eszménykép nem ikonokat teremt, hanem hű szolgákat. Akik szolgálják urukat, népüket, szerelmüket. Erőteljes jellemük egyben gyengéjük is, sok középkori hős esett el ármány által. Jellemzőjük még a kegyelem, megbocsátás, igazságosság.
A negatív hős, a rossz tulajdonságokkal rendelkező hérosz figurája az 1800-as évek közepén-végén jelenik meg, jellemzően a vadnyugathoz kapcsolódóan. Ebben az időszakban sok törvényenkívüli nagyobb népszerűségnek örvendett, mint a bűnüldöző szervek képviselői. És ők vezetnek át a film világába is. Az első filmek mind western témában készültek, pisztolydörgést és halált vittek a vászonra. The Great Train Robbery (A nagy vonatrablás - 1903) megalapozta nemcsak a western, de az akciófilm műfaját is. Ugyanakkor konkrét hőst, főszereplőt nem "termel ki".
A korai akcióhősők Hollywood felemelkedésének időszakában, a huszas években jelentek meg a vásznon. Feltűnésük a sztárkultusz, valamint a narratív tömegfilm megjelenésével esik egyidőbe. Akcióhősökről beszélhetünk, de konkrétan az akciófilmről még nem. Romantikus kalandfilmek jelentik a kor nézőjének az megfelelő izgalomadagot. Douglas Fairbanks az időszak "akcióikonja". Sármos és atletikus, szerepei tipikus hősi karakterek, egzotikus tájakon. The Thief of Bagdad (A bagdadi tolvaj - 1924), Robin Hood (1922), The Mark of Zorro (Zorro jele - 1920) mind remek kalandfilmek, Fairbanks pedig a kor "akciósztárja". Eszes, furfangos, ugyanakkor költői és érzékeny. Kellően összetett személyiség ahhoz, hogy tipizálni lehessen, mint akcióhős.
A harmincas évek ikonja egyértelműen a sármos Errol Flynn. Továbbra sem beszélhetünk vegytiszta "akcióhősről", inkább romantikus karakterről, aki kalózként, vagy jószándékú útonállóként küzd, legyen az jó, vagy rossz oldal biztosan győzedelmeskedik. Filmjeiben, mint a Captain Blood (Blood kapitány - 1935), Robin Hood (Robin Hood kalandjai - 1938), The Seahawk (Hét tenger ördöge - 1940) a humoros, jóképű kalandhőst alakítja, aki kellő vakmerőséggel néz szembe a halállal is, miközben meghódítja az éppen aktuális női karakter szívét. Karaktere túl sok érzelemmel és emócióval ellátott, ezért semmiképpen nem illik az általunk keresett típusba. A nyolcvanas évek kemény és kegyetlen, sokszor érzelemmentes akcióhőseiben nem lelhető fel ezen korszak heroszképe.
"Cobra (Sylvester Stallone) hazaér hajnalban a munkából, kabátban és napszemüvegben előkapja a hűtőből a fegyvere tisztításához az eszközöket, bekapcsolja a tv-t és nekiáll megenni egy szelet hideg pizzát, miközben fegyverét tisztogatja."
Ez a jelenet jól jellemzi a nyolcvanas évek közepének akciósztárját. A magányos és rendíthetetlen hős, aki akkora arc, hogy a lakáson belül is napszemüveget hord és nem törődik semmivel. Értékrendje nagyon messze áll a klasszikus hősökétől, de talán nem is beszélhetünk értékrendről, inkább csupán az különbözteti meg a rosszfiúktól, hogy ellenük harcol. Módszerei, erőszakossága teljesen megegyezik a gonoszéval.
A maszkulin macsóság, a pózolás, a fallikus szimbólumok erdejében elveszik a motiváció, és az ember. Gyakorlatilag sebezhetetlen isten, egy kőszobor, melyet sem az idő, sem az ellenfelek akarata nem emészthet el. Ha végigtekintünk a nyolcvanas éveken láthatjuk, hogy ez a fajta zsáner miként talál utat magának és hal el az évtized végére.
De először is próbáljuk megfejteni, hogy honnan eredeztethető a karakter. Már a görög és római mondákban fellelhetjük a "szuperképességekkel rendelkező" hőst. Ilyen volt például Héraklész. Tökéletesen megformált test, célja érdekében senki sem állhat útjába, szinte sebezhetetlen. Egy a mai értelembe vett akcióhős. Mégis erős morális és erkölcsi falakba ütközik, isteni mibenlétét, és emberi voltát tagadni nem tudja, csupán gyengíteni ezen kettősség negatív hatását. Kidolgozott háttértörténet - használhatnánk ezt az ide nem illő kifejezést. Karaktere tehát nem a semmiben lóg, egy egész univerzum foglalja közre, így sokkal több, mint azok a "másfél órás" karakterek, akikben a nyolcvanas évek akcióhőseit tisztelhetjük.
A középkorban az akcióhős szerepe megváltozott. A legendák vitéze tiszta, erkölcsös, művelt és visszafogott. Nem folyamodik olyan módszerekhez amely a morális kódex ellen lenne, bátran sétál bele a csapdákba, ellenfeleiről sem feltételez csalást, vagy csalárdságot. A lovagi eszménykép nem ikonokat teremt, hanem hű szolgákat. Akik szolgálják urukat, népüket, szerelmüket. Erőteljes jellemük egyben gyengéjük is, sok középkori hős esett el ármány által. Jellemzőjük még a kegyelem, megbocsátás, igazságosság.
A negatív hős, a rossz tulajdonságokkal rendelkező hérosz figurája az 1800-as évek közepén-végén jelenik meg, jellemzően a vadnyugathoz kapcsolódóan. Ebben az időszakban sok törvényenkívüli nagyobb népszerűségnek örvendett, mint a bűnüldöző szervek képviselői. És ők vezetnek át a film világába is. Az első filmek mind western témában készültek, pisztolydörgést és halált vittek a vászonra. The Great Train Robbery (A nagy vonatrablás - 1903) megalapozta nemcsak a western, de az akciófilm műfaját is. Ugyanakkor konkrét hőst, főszereplőt nem "termel ki".
A korai akcióhősők Hollywood felemelkedésének időszakában, a huszas években jelentek meg a vásznon. Feltűnésük a sztárkultusz, valamint a narratív tömegfilm megjelenésével esik egyidőbe. Akcióhősökről beszélhetünk, de konkrétan az akciófilmről még nem. Romantikus kalandfilmek jelentik a kor nézőjének az megfelelő izgalomadagot. Douglas Fairbanks az időszak "akcióikonja". Sármos és atletikus, szerepei tipikus hősi karakterek, egzotikus tájakon. The Thief of Bagdad (A bagdadi tolvaj - 1924), Robin Hood (1922), The Mark of Zorro (Zorro jele - 1920) mind remek kalandfilmek, Fairbanks pedig a kor "akciósztárja". Eszes, furfangos, ugyanakkor költői és érzékeny. Kellően összetett személyiség ahhoz, hogy tipizálni lehessen, mint akcióhős.
A harmincas évek ikonja egyértelműen a sármos Errol Flynn. Továbbra sem beszélhetünk vegytiszta "akcióhősről", inkább romantikus karakterről, aki kalózként, vagy jószándékú útonállóként küzd, legyen az jó, vagy rossz oldal biztosan győzedelmeskedik. Filmjeiben, mint a Captain Blood (Blood kapitány - 1935), Robin Hood (Robin Hood kalandjai - 1938), The Seahawk (Hét tenger ördöge - 1940) a humoros, jóképű kalandhőst alakítja, aki kellő vakmerőséggel néz szembe a halállal is, miközben meghódítja az éppen aktuális női karakter szívét. Karaktere túl sok érzelemmel és emócióval ellátott, ezért semmiképpen nem illik az általunk keresett típusba. A nyolcvanas évek kemény és kegyetlen, sokszor érzelemmentes akcióhőseiben nem lelhető fel ezen korszak heroszképe.
The Adventures of Robin Hood (Robin Hood kalandjai- 1938)
Sokkal közelebb áll a vizsgált hőstoposzhoz a 40-es években Buster Crabbe és az általa megformált karakterek. Crabbe kisportolt alkatával teljesen elüt a kor hősképétől. Flash Gordonként pedig a modern akcióhős (képregényhős) egyik előfutárát köszönthetjük benne.
A negyvenes évek végén, valamint az ötvenes években amerika ocsúdott a háborús veszteségekből, fellendülés indul el, megváltozott a társadalmi felfogás. A vásznon a western volt az úr, sorra készültek a jobb-rosszabb alkotások. A naivitás, a bezárkózás, valamint a kollektív veszélyérzet és gyanakvás kitermelte a hőst, aki csak jó tulajdonságokkal rendelkezik, életét a nemes célnak szenteli, ellenfelei félik nevét. És megszületett az időszak akcióhőse, akit legtöbbször John Wayne jelenített meg. Nem az a tipikus hős alkat, testalkata nem atletikus, járása jellegzetesen suta, de szerepei morálisan pozitívak. A kor hősi típusának nem voltak különleges képességei, csupán a hite és értékrendje, ezért inkább közelebb állt a középkor hőseihez, minthogy alapot teremtsen a nyolcvanas évek hőseinek.
Az 50-es években az akciófilm, mint önálló műfaj még nem különült el a kalandfilmtől, vagy háborús eposztól. Megjelentek húzókarakterek, akik később az akciófilm műfajában is megállták a helyüket, mint Charles Bronson a Machine-Gun Kelly-ben (1958), mely inkább gengszterfilm, mint akciófilm (A filmet a legendás Roger Corman rendezte), vagy Jack Palance aki ebben az időszakban inkább westernfilmekben tűnt fel.
Az igazi áttörést a 60-as évek hozták meg. A változások a világban komoly befolyással voltak a mozifilmek témájára is. A vietnami háború, az általános kiábrándulás, a rendszerellenesség nemcsak a társadalom rétegeiben tűnt fel, hanem a mozihősök karaktereiben is. Egyre nagyobb szerepet kapott az elidegenedés, a renitens, önfejű és öncélú karakterek szerepeltetése a vásznon. A lázadás a viszonyok ellen megszülte az első komolyabb, önálló akcihősöket.
A vezető műfaji szerepet a westerntől átvette a háborús film, a második világháború megjelent a vásznon, nem titkoltan azzal a céllal, hogy újraépítse a hősi eszményeket. Az évtized egyértelműen a háborús filmeké, és a háborús hősöké. A Dirty Dozen (Piszkos tizenkettő - 1967), Battle of the Bulge (A halál ötven órája - 1965), Hell Is for Heroes (Hősök Pokla - 1962), The Longest Day (A leghosszabb nap - 1962), Where Eagles Dare (Kémek a sasfészekben - 1968), The Guns of Navarone (Navarone ágyúi - 1961) és a hasonló filmek mind hősöket és sztárparádét mutattak be a vásznon, de egyéni hősök nem születtek. Az 1963-as The Great Escape (A nagy szökés) újraírta a hős fogalmát. Ötvözte az önfeláldozó westernhősök és az önfejű kalandorok tulajdonságait, mindezt Steve McQueen karakterére építve megszületett az újfajta hérosz a vásznon. Kellett hozzá egy nemzedék, amely kaszkadőr nélkül végrehajtotta a veszélyes jeleneteket és a vásznon kívül is "veszélyes" életet élt.
Where Eagles Dare (Kémek a sasfészekben - 1968)
A 60-as évek több változást is hozott az addig meglehetősen homogén kaland és akciófilmek terén, megújítva az egész műfajt. Az egyik legnagyobb változás a Hays-kódex megszüntetése volt. A hangosfilm elterjedésével a harmincas évektől Amerikában "védeni" akarták a nézők erkölcseit, ezért nagyon komoly szűrőn kellett átesnie minden filmnek, amely vászonra került. Nem egy európai film vérzett el a kódex miatt, amely tiltotta pl az istenkáromlást, vulgáris kifejezéseket, meztelenséget, az erőszak legtöbb fajtáját és még az ölelkezést is a vásznon. Már az 50-es évekre látszott, hogy tarthatalan a szabályozás, legfőképpen az európai filmművészet amerikai terjedését gátolta komolyabban. A 60-as évekre megérett a szabályozás megváltoztatása. 1962-ben Hitchcock a Psycho-t (Pszicho) a szövetség engedélye nélkül kezdte el forgalmazni.
A másik változás Európából indult el. Megszületett a névtelen hős, a csendes idegen, aki helyett fegyvere beszél. Olaszország kemény választ adott a meglehetősen lagymatag amerikai westernekre, Sergio Leone megalapozta a kívülálló, a társadalomtól független, saját érdekeit néző antihős karakterét. A karakterre pedig megtalálta Clint Eastwood-ot, aki neve összeforrt a kemény és rendíthetetlen hős karakterével, ezen szerepei átvezették a 70-es évek amerikájába.
Európa ebben az időben messze az amerikai filmművészet előtt járt, liberalizmusban mindenképpen. Míg Amerikát kötötte a Hays-code, addig Európában a 60-as évekre nemcsak az olasz western erősödött meg, de a francia újhullám is kitermelte a maga hőseit. Godard az 1960-as Á bout de souffle-jában (Kifulladásig) Belmondo megformálja a szociopata hőst, a társadalom szabályait kerülő, kötöttségektől mentes karaktert, mely hőstípus amerikában csak a 60-as évek végén jelenik meg. Jean-Pierre Melville rendező a Le Samourai-ban (A szamuráj - 1967) megalkotja a vérprofi akcióhőst, aki hideg és céltudatos. Alain Delon személyében az európai modern akciófilm (bár európában a krimi, vagy thriller kifejezés helytállóbb) egyik ikonja születik meg.
A másik változás Európából indult el. Megszületett a névtelen hős, a csendes idegen, aki helyett fegyvere beszél. Olaszország kemény választ adott a meglehetősen lagymatag amerikai westernekre, Sergio Leone megalapozta a kívülálló, a társadalomtól független, saját érdekeit néző antihős karakterét. A karakterre pedig megtalálta Clint Eastwood-ot, aki neve összeforrt a kemény és rendíthetetlen hős karakterével, ezen szerepei átvezették a 70-es évek amerikájába.
Európa ebben az időben messze az amerikai filmművészet előtt járt, liberalizmusban mindenképpen. Míg Amerikát kötötte a Hays-code, addig Európában a 60-as évekre nemcsak az olasz western erősödött meg, de a francia újhullám is kitermelte a maga hőseit. Godard az 1960-as Á bout de souffle-jában (Kifulladásig) Belmondo megformálja a szociopata hőst, a társadalom szabályait kerülő, kötöttségektől mentes karaktert, mely hőstípus amerikában csak a 60-as évek végén jelenik meg. Jean-Pierre Melville rendező a Le Samourai-ban (A szamuráj - 1967) megalkotja a vérprofi akcióhőst, aki hideg és céltudatos. Alain Delon személyében az európai modern akciófilm (bár európában a krimi, vagy thriller kifejezés helytállóbb) egyik ikonja születik meg.
Le Samourai (A szamuráj - 1967)
Angliában a 60-as évek egyértelműen James Bondról szól. Bond személyében az első komolyabb interkontinentális hőst köszönthetjük és őt tekinthetjük a modern akcióhősök egyik alaptípusának, a Dr. No-ban pedig az első modern akciófilmet üdvözölhetjük. Megvan benne a 20-as 30-as évek sármos hőseinek eleganciája, ugyanakkor kérlelhetetlen és megállíthatatlan, gyakran szembemegy a morális alaptételekkel. A küldetését minden áron végrehajtja, még ha az életébe kerül is. Sportkocsik, luxusszállók, gyönyörű nők veszik körül, de mégsem élete részei, csak kellékek, melyek fényt vetítenek a hősre. Az arrogancia és önimádat az első Bond filmekben még nem jellemző, kevésbé karíkatúraszerű a hős. Connery remek választás volt a szerepre, nemcsak testalkata, de megjelenése is passzol a szerephez.
Amerikában a hatvanas évek végén következett be komolyabb változás az akcióhősök tematikájában, megjelentek azok a karakterek, amelyek sokkal közelebb állnak az általunk vizsgált 80-as évekbeli akcióhős személyiségjegyeihez. A vietnami háború és a Watergate botrány megrengette a társadalom bizalmát és utat nyertek olyan filmhősök, akik lázadtak, vagy szembementek a rendszerrel. A fiatalok számára sokkal elfogadhatóbbak voltak, annak ellenére, hogy nem mindig a jog és törvény útják követték. A hatvanas évek az ébredés, a feleszmélés évtizede lett, sok más mellett az akcióhős szemszögéből is. Sorra tűntek fel a "szerethető" bűnözők, akik a társadalom peremén egyensúlyzotak, tagadták a rendszert, értékrendjük nem meghatározható a korábbi konzervatív berendezkedés alapján. Az elidegenedés, a társadalomból kiszakadni vágyás, a halálvágy - akarva-akaratlanul társul szegődtek a kor hősei mellé. A filmek sokkal brutálisabbak és véresebbek lettek (köszönhetően a lazuló, majd megszűnő Hays code-nak), megjelent a vásznon a kábítószer és hatása. A legjelentősebb alkotások hősei mind negatív karakterek, aki végzetük felé rohannak. Butch Cassidy and the Sundance Kid (1969), Easy Rider (Szelíd motorosok - 1969), Bonnie and Clyde (1967), The Wild Bunch (A vad banda - 1969), hogy csak néhány példát említsünk. A hősök majdnemhogy "szerethetőek", néhol viccesek és mindegyikük jóképű, a közönség pedig annak ellenére "nekik szurkolt" a törvény őreivel szemben, hogy egyértelmű volt társadalomellenességük.
Amerikában a hatvanas évek végén következett be komolyabb változás az akcióhősök tematikájában, megjelentek azok a karakterek, amelyek sokkal közelebb állnak az általunk vizsgált 80-as évekbeli akcióhős személyiségjegyeihez. A vietnami háború és a Watergate botrány megrengette a társadalom bizalmát és utat nyertek olyan filmhősök, akik lázadtak, vagy szembementek a rendszerrel. A fiatalok számára sokkal elfogadhatóbbak voltak, annak ellenére, hogy nem mindig a jog és törvény útják követték. A hatvanas évek az ébredés, a feleszmélés évtizede lett, sok más mellett az akcióhős szemszögéből is. Sorra tűntek fel a "szerethető" bűnözők, akik a társadalom peremén egyensúlyzotak, tagadták a rendszert, értékrendjük nem meghatározható a korábbi konzervatív berendezkedés alapján. Az elidegenedés, a társadalomból kiszakadni vágyás, a halálvágy - akarva-akaratlanul társul szegődtek a kor hősei mellé. A filmek sokkal brutálisabbak és véresebbek lettek (köszönhetően a lazuló, majd megszűnő Hays code-nak), megjelent a vásznon a kábítószer és hatása. A legjelentősebb alkotások hősei mind negatív karakterek, aki végzetük felé rohannak. Butch Cassidy and the Sundance Kid (1969), Easy Rider (Szelíd motorosok - 1969), Bonnie and Clyde (1967), The Wild Bunch (A vad banda - 1969), hogy csak néhány példát említsünk. A hősök majdnemhogy "szerethetőek", néhol viccesek és mindegyikük jóképű, a közönség pedig annak ellenére "nekik szurkolt" a törvény őreivel szemben, hogy egyértelmű volt társadalomellenességük.
The Wild Bunch (A vad banda - 1969)
A rendőri kép is megváltozott a 60-as évek végére. Az eddig film-noir-okban feltűnő eszes detektíveket és makulátlan tisztaságú rendőröket felváltotta a rendszert tagadó, céljait a végsőkig hajszoló, a szabályokra fittyet hányó típus. Ez a karakter már a 80-as évek akcióhősének előfutára, ugyanakkor szembenállása és elfordulása a rendszertől még indokolható, a társadalom és a filmkészítők válasza az adott politikai helyzetre és világpolitikai szituációkra. A Bullitt (A chicagoi tanú - 1968) rendőr karaktere Steve McQueen egyik legjobb szerepe és a modern, urbánus akcióhős korai megtestesítője. A hős magányos, társaitól és a világtól elhidegült, de jelleme kemény és tántoríthatatlan, a szabályok áthágása nem jelent számára problémát. Képes bárhol átgázolni, csak igazságot tudjon szolgáltatni. A rendőrjellemből teljesen eltűnik a könyörületesség, a morális feddhetetlenség, viszont előtérbe kerül a "rosszfiú imázs". Hallgatag, szikár karakter, aki helyett sokszor tettei beszélnek, vagány és pózer.
Ugyanezen típus megtestesítője a Clint Eastwood által megformált Coogan (Coogan's Bluff - Coogan blöffje - 1968) és Dirty Harry (Piszkos Harry - 1971). És ezzel átevezünk a hetvenes évekbe is. A karakterekre mindaz igaz, amit a Bullitt kapcsán megemlítettünk, ám itt még erőszakosabbá, kiszámíthatatlanabbá és kegyetlenebbé válik a hős. Morális értékrendjébe nem fér már bele a bűnözők felé érzett könyörületesség, feljebbvalói utasításait rendre megszegi, hasonlóan önfejű és vagány, mint a McQueen által megformált Bullitt. Az elszakadás a társadalomtól tovább zajlik, megjelenik a tipizált történetelem, a végső kapcsolat, a szűkebb család felbomlása, ezzel teljessé téve a társadalomból való kiválás képét. Dirty Harry-t követően nem egy rendőrkarakter magánélete megy rá a munkájára, megszállottságuk egyenes úton vezet ahhoz, hogy magányosak maradnak.
Coogan's Bluff (Coogan blöffje - 1968)
Az akcióhősök a 70-es évekre kívülállóvá válnak, a társadalom peremén élve, érzelmi kötődéstől mentesen teszik dolgukat. Érzelmetlennek tűnnek, de magukban hordozzák a megkeseredettséget és kiábrándultságot, csak túl kemények ahhoz, hogy ezen keseregjenek. Minden tettükön érződik, hogy nem számít élnek-e vagy meghalnak. Tökéletes tükörképét adva a 60-as évek végi és 70-es évek eleji amerikai társadalomnak. A vietnami háborúban Amerika elvesztette az ártatlanságát, az emberek kiábrándultak lettek, a hippi mozgalom és a polgárjogi aktivisták komoly hatást gyakorolnak a filmekre. Ezek a tényezők mind az akcióhősök radikalizálódásához vezettek. A kollektív düh, a tehetetlenség a rendszerrel szemben rajtuk keresztül vetült a világra. Tehát karakterük nem öncélú, magamutogató egzisztencialista ámokfutó, aki divatból zárja ki magát a társadalomból, hanem válasz és pofon a fenálló rendszernek. Így alapot teremtenek ugyan a 80-as évek akcióhősének, de semmiképpen sem figyelhető meg folytonosság a két évtized hőstoposza között.
A hetvenes évek egy érdekes hőstípusa a blaxploitation filmek fekete "macsója", aki szembeszáll a "fehér elnyomással", ami rendőrök, vagy korrupt vezetők formájában nehezedik rá. Brutális és kérlelhetetlen karakterek, akik sokszor kicsavart tükörképei a fehér akcióhősöknek. Az első és talán legjelentősebb film a témában a Shaft (1971). Richard Roundtree az első fekete akcióhős, aki egymaga áll, nincs ráutalva a fehérekre, erőteljes, olyan karakter aki soha nem kér bocsánatot és nem is számít rá. Ugyanúgy járja a város utcáit, mint Bullitt, vagy Dirty Harry, ugyanakkor maga után vonszolja kitaszítottságát bőrszíne miatt. Az egész film lázadás, maga a hős is egyfajta felkiáltójel a rasszizmus ellen, így bármennyire is kemény és elszánt, motivációi és kultúrális/etnikai háttere miatt inkább különálló szegmense az akcióhősök világának, mint konkrét előzménye a 80-as évek karaktereinek. A blaxploitation filmekben vegyül a nyugati kultúra, annak is a populáris, sokszor kábítószerrel és erőszakkal átitatott életképe és a keleti kultúra a harcművészeteken keresztül. Ezekben a filmekben jelenik meg a karate és kung-fu alkalmazása, mint "cool-faktor". Később, főleg az évtized vége felé az amerikai filmgyártásban egyre több helyen feltűnik a keleti kultúra, egészen a 80-as évek végéig nagy divatja van a nindzsafilmeknek.
Shaft (1971)
A 70-es évek további részében a magányos, hallgatag hős karaktere dominált. Charles Bronson The Mechanic-jában (A mestergyilkos - 1972) a hidegfejű bérgyilkos megformálásval folytatja a 60-as évek végén kialakult, kötelékektől mentes akcióhős típus megjelenítését. Ebben az időszakban Európában is megjelennek a kemény zsaruk, a törvényeket gyakran áthágó, az életet semmibe vevő karakterek. Le clan des Sicilines (A szicíliaiak klánja - 1969) két főszereplője az európai krimi kiemelkedő alakjai. Alain Delon és Lino Ventura karaktere magában hordozza a francia újhullám és a modern populáris társadalom ismertetőjegyeit, mégis tipikusan európai film, témájába, tematikájában nem engedi a hősöket (legyenek azok bármely oldalon) elszakadni a társadalom alappilléreitől. 1974-ben megjelenik a Deathwish (Bosszúvágy), amely új alapokra helyezi az akciófilmet. A nyílt és kegyetlen erőszak, a tabukat döntögető moralitásmentesség meghozza a film sikerét. Bronson karakterében egy újfajta akcióhős jelenik meg, az ember, aki nem akar hős lenni. A hétköznapi "senki", akit a körülmények arra kényszerítenek, hogy fegyvert ragadjon és igazságot osszon. A társadalmi kötelékeket felégető, az önbíráskodást választó antihős karaktere mind a mai napig megtalálható az akciófilmek palettáján.
A hetvenes években az akcióhős egy érdekes archetípusa alakult ki. A "katasztrófahős". Az évtized a katasztrófafilm évtizede volt, egymást követték a nagy költségvetésű és sztárparádét felvonultató filmek. Az Airport (1970), Meteor (1979), Towering Inferno (Pokoli torony - 1974), The Poseidon Adventure (Poszeidon katasztrófa - 1974), Eartwquake (Földrengés - 1974), hogy csak néhányat említsünk a címek közül megteremtették az urbánus, a technikának és a természet erőinek kitett hőst, aki nem egyedül boldogul, hanem egy kisebb csapat vezetését vállalja magára. Ellenfelei általában nem bűnözők, hanem olyan erők, melyek irányítását nem tudja a kezébe ragadni. A kor szinte minden komolyabb akciósztárja kipróbálta magát a katasztrófafilm műfajában, ugyanakkor az általuk megformált hősök nem nevezhetőek 100%-ig akcióhősnek, ezért ezen karakterek csak érdekes kitérői az akciófigurák evoluciós fájának.
A hetvenes években az akcióhős egy érdekes archetípusa alakult ki. A "katasztrófahős". Az évtized a katasztrófafilm évtizede volt, egymást követték a nagy költségvetésű és sztárparádét felvonultató filmek. Az Airport (1970), Meteor (1979), Towering Inferno (Pokoli torony - 1974), The Poseidon Adventure (Poszeidon katasztrófa - 1974), Eartwquake (Földrengés - 1974), hogy csak néhányat említsünk a címek közül megteremtették az urbánus, a technikának és a természet erőinek kitett hőst, aki nem egyedül boldogul, hanem egy kisebb csapat vezetését vállalja magára. Ellenfelei általában nem bűnözők, hanem olyan erők, melyek irányítását nem tudja a kezébe ragadni. A kor szinte minden komolyabb akciósztárja kipróbálta magát a katasztrófafilm műfajában, ugyanakkor az általuk megformált hősök nem nevezhetőek 100%-ig akcióhősnek, ezért ezen karakterek csak érdekes kitérői az akciófigurák evoluciós fájának.
Towering Inferno (Pokoli torony - 1974)
Lassan megérkezünk cikkünk tárgyához a nyolcvanas évek akcióhőséhez. Az első komolyabb akciófilm Stallone First Blood-ja (Rambo - 1982). Itt még nem jelenik meg a nyolcvanas évekre jellemző kigyúrt és megállíthatatlan karakter, valamint a társadalomból való kivetettség is indokolt, a karakter nem a levegőben lóg. Stallone az akcihős imázsát már a Rocky-val (Rocky - 1976) felépítette, ugyanakkor mind Rocky, mind Rambo karaktere ebben az időszakban megfelelő emócióval rendelkezett ahhoz, hogy értelmezhetőek legyenek tettei.
A nyolcvanas évek újfajta életérzést hozott. A vietnami háború végetért, a hippikorszak lezengett, a társadalom önmagára talált, talán túlzottan is. Egyfajta felszabadultság vett erőt az embereken, színes-csicsás-neonfényes világ született meg. A filmek is könnyedebbek lettek, ez az időszak az akciófilmek aranykoraként vonult be a filmtörténelembe. Ugyanakkor a politikai helyzet is megváltozott. a Reagan-i politika átalakította a patrióta hőst, aki külső ellenséggel szemben védi az országot. Ezek a hősök voltak azok, akik - mint amerika - legyőzhetetlenek voltak és szétrúgták bárki hátsóját. A vietnami háború után az amerikai nemzettudatnak szüksége volt a hősökre, ugyanakkor a könnyedségre is. Az újraindult fegyverkezési verseny, a csillagháborús projekt, amerikai intervenciós tervei és újrafogalmazott ellnségképe, az emberek bizalmának megerősödése a rendszerben mind-mind megalapozta a társadalomban ezen hősök elfogadását. Nem belső ellenségkép, társadalmi szembenállás motiválta az akciófilmek készítőit. Egyszerű volt a képlet. "A nagyobb mindig jobb". Értsük ezalatt az izmokat, vagy fegyvereket, de akár a kocsikat is. Elmenni távoli helyekre és szétrúgni bárki hátsóját a célunk érdekében. Ugyanakkor komolyabb politikai felhangot keresni a nyolcvanas évek akicómozijaiban felesleges. Annak ellenére, hogy Vietnam, Afganisztán, kokainbárók, határvidéki területek kerültek a célpontba, mégsem érezni görcsösséget, vagy túlzott aktuálpolitizálást. A történet, a forgatókönyv sokadrangú szereplője lett az akciómozik világának, a legfontosabb a "coolság faktor" emelése volt. A párbeszédek egysoros mondatokká váltak, a szereplők jelleme sablonossá csökevényesedett, háttértörténetük alig kidolgozott, vagy egyáltalán nem foglalkoztak vele. A karakterek csupán karikatúrák voltak, mégis hatalmas rajongótábor veszi őket körül mind a mai napig.
Az akciófilmekből szinte teljesen eltűnt a szociális érzékenység, a a korábban megismert politikai, vagy etnikai kihatások már nem találhatóak meg a karakterek jellemében. Annál inkább a sebezhetetlenség, és a képregényszerűség. A nyolcvanas évek akcióhősei mindent legyőző "tornádók" melyek egész hadseregeket söpörnek el. Nincsen szükségük társakra, amennyiben mégis melléjük szegődik valaki, az csupán humoros mellékszereplő, aki oldja az akciók feszültségét. És nincs szükségük "életre" sem. Az előző évtizedek akcióhőseivel szemben ők nem a külső hatások miatt szakadnak ki a társadalomból, hanem egyszerűen így tudnak kemények lenni. Önkéntes számüzetésük a valós társadalmi divatot követi, különcnek lenni igen menő volt a nyolcvanas években.
A nyolcvanas évek újfajta életérzést hozott. A vietnami háború végetért, a hippikorszak lezengett, a társadalom önmagára talált, talán túlzottan is. Egyfajta felszabadultság vett erőt az embereken, színes-csicsás-neonfényes világ született meg. A filmek is könnyedebbek lettek, ez az időszak az akciófilmek aranykoraként vonult be a filmtörténelembe. Ugyanakkor a politikai helyzet is megváltozott. a Reagan-i politika átalakította a patrióta hőst, aki külső ellenséggel szemben védi az országot. Ezek a hősök voltak azok, akik - mint amerika - legyőzhetetlenek voltak és szétrúgták bárki hátsóját. A vietnami háború után az amerikai nemzettudatnak szüksége volt a hősökre, ugyanakkor a könnyedségre is. Az újraindult fegyverkezési verseny, a csillagháborús projekt, amerikai intervenciós tervei és újrafogalmazott ellnségképe, az emberek bizalmának megerősödése a rendszerben mind-mind megalapozta a társadalomban ezen hősök elfogadását. Nem belső ellenségkép, társadalmi szembenállás motiválta az akciófilmek készítőit. Egyszerű volt a képlet. "A nagyobb mindig jobb". Értsük ezalatt az izmokat, vagy fegyvereket, de akár a kocsikat is. Elmenni távoli helyekre és szétrúgni bárki hátsóját a célunk érdekében. Ugyanakkor komolyabb politikai felhangot keresni a nyolcvanas évek akicómozijaiban felesleges. Annak ellenére, hogy Vietnam, Afganisztán, kokainbárók, határvidéki területek kerültek a célpontba, mégsem érezni görcsösséget, vagy túlzott aktuálpolitizálást. A történet, a forgatókönyv sokadrangú szereplője lett az akciómozik világának, a legfontosabb a "coolság faktor" emelése volt. A párbeszédek egysoros mondatokká váltak, a szereplők jelleme sablonossá csökevényesedett, háttértörténetük alig kidolgozott, vagy egyáltalán nem foglalkoztak vele. A karakterek csupán karikatúrák voltak, mégis hatalmas rajongótábor veszi őket körül mind a mai napig.
Az akciófilmekből szinte teljesen eltűnt a szociális érzékenység, a a korábban megismert politikai, vagy etnikai kihatások már nem találhatóak meg a karakterek jellemében. Annál inkább a sebezhetetlenség, és a képregényszerűség. A nyolcvanas évek akcióhősei mindent legyőző "tornádók" melyek egész hadseregeket söpörnek el. Nincsen szükségük társakra, amennyiben mégis melléjük szegődik valaki, az csupán humoros mellékszereplő, aki oldja az akciók feszültségét. És nincs szükségük "életre" sem. Az előző évtizedek akcióhőseivel szemben ők nem a külső hatások miatt szakadnak ki a társadalomból, hanem egyszerűen így tudnak kemények lenni. Önkéntes számüzetésük a valós társadalmi divatot követi, különcnek lenni igen menő volt a nyolcvanas években.
Rambo: First Blood part II (Rambo II - 1985)
A Rambo: First Blood part II-ben (Rambo II - 1985) Stallone már a kigyúrt és a társadalomtól elvonult akcióhős szerepében tündököl. Szebezhetetlen, megállíthatatlan, ha megsebesül az sem állítja meg. Ugyanebben az évben Schwarzenegger a Commando-ban megalkotja a tökéletes akcióhőst, az ikont, aki egymaga egy hadsereget írt ki. A történet még annyira sem kidolgozott, mint Stallone Rambo II-jében, a karakterek is lógnak a levegőben, a hitelességhez semmi köze a történetnek, mégis emberek milliói nézik újra és újra mind a mai napig. A két akcióikon uralta a mozitermeket és a videokölcsönzőket. Sorra jöttek újabb és újabb filmjeik és a közönség kajálta őket. A Raw Deal (Piszkos alku - 1986) szintén öldöklést, keménykedést és Schwarzeneggeri izmokat hoz. A film már szinte videoklipp-szerű, a jelenetek pontosan felépítettek, hatásvadászok. (Jó példa erre a Rolling Stones - (I can't get no) Satisfaction című számra a leszámolás.)
Az 1987-es év szintén Schwarzeneggerről szólt. A Predator (Ragadozó) a korszak legtesztoszteronszagúbb alkotása. A klasszikus jelenet amikor Schwarzenegger és Carl Weathers dagadó izmokkal szkanderezik akár a korszak zászlójára is felkerülhetne jelképnek. A földön már nem találtak megfelelő ellenfelet, így egy brutális idegent kellett ellene küldeni. Az elszigeteltség itt is megjelenik, mint a korábbi filmekben. A dzsungel, a Commando elhagyott szigete, a poros kisváros a korszak jellemző helyszínei.
Raw Deal (Piszkos alku - 1986)
Stallone a már említett Cobra-ban (Kobra 1986) újraértelmezi az urbánus akcióhőst. Míg Bullitt a társadalom részeként, azt magában hordozva távolodott el a rendszertől, addig Stallone karaktere pusztán azért, mert jól néz ki a vásznon, hogy egyedül keménykedik és pózol. Ugyanúgy, mint Schwarzenegger a Commando-ban úgy Stallone is több tucatnyi ellenféllel végez, sérüléseket nem szerez, az egész film szétesik akciójelenetekre, amelyeket alibi jelenetek kötnek össze. Szintén megjelenik a videoklipp szerű hatás, Stallone (szerintem a Miami Vice hatására) az Angel of the City című dalra írta meg a film egyik jelenetét, ami valljuk meg igen cool, de eléggé hasonlít a Miami Vice egyik epizódjában látható jelenetre, melyben Don Johnson rója Miami utcáit a You Belong To The City című számra. (Érdekességként megemlíteném, hogy ezt a jelenet feldolgozták a Married With Children - Egy rém rendes család 2x14. epizódjában némileg humoros megközelítésben)
Ebben az időszakban szinte elképzelhetetlen volt, hogy egy "komoly" akcihős ne rendelkezzen hatalmas izmokkal, amelyeket meg is mutatott a kamera. A követők, mint Dolph Lundgren, Jean-Claude Van Damme, Chuck Norris szintén kigyúrt és "néma" karakterek, nem kenyerük a beszéd, a fegyverek beszélnek helyettük. Az egész macsósdi, a maga realitást nélkülöző képregényvilágával, és butyuta karaktereivel mégis élvezhető és szórakoztató tudott maradni. És megnyitotta az utat, az olcsó másolatok, a "B" kategóriás, vagy egyből videokazettára készülő akciófilmek világának. Olyan kis költségvetésű filmeknek, amelyek másolni próbálták a coolságot, a pózolást. Olaszország mindig is vevő volt a "másolatokra". Jó érzékkel készítették el amerikai filmek másolatait. Ilyen például a Cobra Nero (Fekete Kobra - 1987) Fred Willamson főszereplésével. A film egyértelműen a Cobra irányvonalát követi, Williamson kigyúrt fekete színész, aki a Blaxploitation filmek sztárja volt a hetvenes években. Ugyanúgy hozza a vagány, szabályokra fittyet hányó karaktert, hosszú bőrkabátjában rója a város utcáit és kegyetlenül vadássza le a rosszfiúkat.
Il Cobra Nero (Fekete kobra - 1987)
Az izmokon alapuló akciófilm uralma azonban nem tartott sokáig. A következmények nélküliség, a morális korlátok teljes mellőzése nem működhetett sokáig. Ugyan az előző évtizedekben is találkozhattunk hasonló jellemvonásokkal, de a nyolcvanas években ezek mögött nincs konkrét indoklás. Nincsenek olyan motivációk, amelyekkel magyarázni lehetne a karakterek elidegenedését a társadalomtól. Stallone a Rambo II-ben és a Cobrában is egyedül él, Schwarzenegger is a Commandoban a városon kívül. A korszak legtöbb akciósztárja szájából elhangzik a mondat "Egyedül dolgozom". Nincs szükségük társadalmi kapcsolatokra, pusztán azért, mert így menőbbnek tűnnek. Nem "üldözi" őket senki a társadalom peremére, nincsenek kultúrális, vagy morális értékrendi hajtóerők, amelyek főleg a 60-as, 70-es években begyűrűztek a filmekbe. Az évtized végére érezni lehetett, hogy ez már kevés. Amíg tartott a hegemónia, addig csupán vicces/vicceskedő akciósztárok tudták megtörni a gépfegyverek zaját. A Beverly Hills Cop (Beverly Hills-i zsaru - 1984), Running Scraed (Rémült rohanás - 1986), Stakeout (Zsarulesen - 1987) hősei magukban hordozzák a fentebb megismert tulajdonságokat, kellően macsók, ugyanakkor viccesek és komolytalanok, általában élvezik az életet.
Stakeout (Zsarulesen - 1987)
Az igazi áttörést, a pózolás végét a Die Hard (Drágán add az életed - 1988) jelenette. Bruce Willis bármennyire kemény is, a Bronsoni fonalat kapja fel, a hős, aki nem akar ott lenni. Karakterében újra visszatér a sebezhető akcióhős, aki fájdalmat érez, ha meglövik. A Lethal Weapon (Halálos fegyver - 1987) karakterei szintén visszanyúlnak már a megismert 70-es évekbeli karakterekhez. Az erőszakosság megmarad, de eltűnnek az izmok, a macsó coolság. Hétköznapibbá, emberibbé válnak a karakterek, annak ellenére, hogy a sablonokból nem tudnak kitörni.
A nyolcvanas évek minden kliséjével és ürességével mégis olyan akcióhősöket teremtett, amelyek mind a mai napig aktívan élnek a mozikedvelők tudatában és beépültek a kultúrába. Szinte nincs ember aki ne ismerné Rambo-t, vagy ne tudná felidézni Schwarzenegger izmait, amint ágyúnyi géppuskát tart a kezében. Filmjeik nem a mozitörténelem kiemelkedő alkotásai, de mindenképpen mérföldkövei. Hatásuk a nyolcvanas évekre és a következő évtizedekre meghatározó. Elég végignéznünk a nyolcvanas évek videojátékainak borítóján. Az akciójátékok mind fedetlen felsőtestű, kigyúrt hősök képében próbálták eladni önmagukat. Az út amelyet elindítottak magával hozta az akcióhősök második generációjának felemelkedését. Steven Segal, Jean-Claude van Damme karrierje ezen időszak végég ívelt fel. Megjelentek a "másodosztályú" akcióhősök, akik minimális költségvetés mellett is kult sztátuszu filmekben szerepeltek, mint Michael Dudikoff, Steve James.
A 80-as évek akcióhőse mind a mai napig él. A popkultúra része, bármennyire is sablonos és klisészerű karaktere, másolják, és utánozni próbálják. Újjáéledése az elmúlt évtizedben kezdődött, amikor - főként pankrátorok - megjelentek a filmes világban és olcsó, de szórakoztató akciófilmeket kezdtek gyártani, mint például a The Marine (A tengerészgyalogos - 2006) John Cena főszereplésével, vagy The Condemned (A halálraitélt - 2007) Steve Austinnal. Stallone is hatalmas sikerrel tért vissza a vászonra The Expendables (A feláldozhatók - 2010) című akciómókájával, ahol összegyűjtötte azokat az akcióikonokat, akik meghatározói voltak az elmúlt évtizedeknek.
Sokan lenézik a nyolcvanas évek akciófilmjeit. De az idő ítélt. harminc év távlatában is megállják a helyüket és érdemes elgondolkodni, hogy akár csak tíz év múlva is ki fog emlékezni Jason Bourne-re, vagy Jack Sparrow-ra? Mert az biztos, hogy Rambora még mindenki.
A nyolcvanas évek minden kliséjével és ürességével mégis olyan akcióhősöket teremtett, amelyek mind a mai napig aktívan élnek a mozikedvelők tudatában és beépültek a kultúrába. Szinte nincs ember aki ne ismerné Rambo-t, vagy ne tudná felidézni Schwarzenegger izmait, amint ágyúnyi géppuskát tart a kezében. Filmjeik nem a mozitörténelem kiemelkedő alkotásai, de mindenképpen mérföldkövei. Hatásuk a nyolcvanas évekre és a következő évtizedekre meghatározó. Elég végignéznünk a nyolcvanas évek videojátékainak borítóján. Az akciójátékok mind fedetlen felsőtestű, kigyúrt hősök képében próbálták eladni önmagukat. Az út amelyet elindítottak magával hozta az akcióhősök második generációjának felemelkedését. Steven Segal, Jean-Claude van Damme karrierje ezen időszak végég ívelt fel. Megjelentek a "másodosztályú" akcióhősök, akik minimális költségvetés mellett is kult sztátuszu filmekben szerepeltek, mint Michael Dudikoff, Steve James.
A 80-as évek akcióhőse mind a mai napig él. A popkultúra része, bármennyire is sablonos és klisészerű karaktere, másolják, és utánozni próbálják. Újjáéledése az elmúlt évtizedben kezdődött, amikor - főként pankrátorok - megjelentek a filmes világban és olcsó, de szórakoztató akciófilmeket kezdtek gyártani, mint például a The Marine (A tengerészgyalogos - 2006) John Cena főszereplésével, vagy The Condemned (A halálraitélt - 2007) Steve Austinnal. Stallone is hatalmas sikerrel tért vissza a vászonra The Expendables (A feláldozhatók - 2010) című akciómókájával, ahol összegyűjtötte azokat az akcióikonokat, akik meghatározói voltak az elmúlt évtizedeknek.
Sokan lenézik a nyolcvanas évek akciófilmjeit. De az idő ítélt. harminc év távlatában is megállják a helyüket és érdemes elgondolkodni, hogy akár csak tíz év múlva is ki fog emlékezni Jason Bourne-re, vagy Jack Sparrow-ra? Mert az biztos, hogy Rambora még mindenki.
