horrorfeldolgozások régen és ma 2. rész

A második rész az 1960-as évektől a kétezres évekig követi majd a horrorfeldolgozások megjelenését.Hamarosan

Horror feldolgozások régen és ma. Első rész

Nem újkeletű dolog, de az utóbbi néhány évben mindenképpen meghatározó tendenciává vált, főleg az amerikai filmgyártásban a feldolgozások (remake-ek) készítése. Ez leginkább a horrorfilmek területén figyelhető meg. Sajnos ezen folyamat mögött negatív dolgok állnak, az  ötlettelenség és a közönség igényeinek csökkenése vezethet ahhoz, hogy egyre nagyobb számban jelennek meg klasszikus horrorfilmek mozis feldolgozásai a vásznon. (Témánk a klasszikus horrorokat érinti, tehát ebben a bejegyzésben nem foglalkozunk a nagy számú japán, illetve európai (főleg spanyol) horrorfilm feldolgozásával, melyek az elmúlt évtized amerikai horrorkínálatának 90%-át adták)

Az újragondolás, újraforgatás mint említettem nem az utóbbi évektől eredeztethető. Külön is kell választanunk mindjárt az elején néhány fogalmat. Általában a remake alá vesznek minden olyan alkotást, amit újra elkészítenek. Ez alól mi egyértelműen kivesszük a könyvfeldolgozásokat. Egy könyv megfilmesítése a rendező munkáját dicséri (vagy éppen kárhoztatja), több nézőpontból elkészíthető egy-egy alkotás, így itt remakeről nem beszélhetünk.

Mielőtt azonban mélyebben belemennénk az összehasonlításokba, talán érdemes egy kicsit áttekinteni a horrorfilmek első évtizedeit, és egy gyors képet alkotni az elmúlt évszázad első felének rémfilm-terméséből.

Fright Night (Frászkarika, 1985)

Tom Holland rendezői bemutatkozása ez a horror-vígjáték. Már itt megmutatkozott hogy van érzéke vegyíteni a horrort és a humort. Későbbi filmjeiben is ez a két elem keveredik. Pl.Child's Play (Gyerekjáték, 1988). Ebben a filmjében mesterien gyúrja össze a klasszikus Dracula mítoszt, annak minden jellemzőjével a modern, 80-as évekbeli amerikai kertvárossal. Egyfajta hommage a vámpírmozik előtt, úgy csavarva a témán, és eltolva a humor irányába, hogy nem teszi nevetségessé az alapkoncepciót.

A film a 80-as évek közepén született meg, amikor csúcspontjukon jártak a slasher filmek. Uralták a horror teljes palettáját. Így meglehetősen merész vállalkozásnak tűnik elsőre egy ilyen könnyed és intelligens filmmel előállni. A slasher filmekre kapunk is egy utalást, Peter Vincent (Rody McDowell) mondja valamikor a filmben a következő sorokat: "Apparently your generation doesn't want to see vampire killers anymore, nor vampires either. All they want to see slashers running around in ski masks, hacking up young virgins." ("Igazából a generációd már nem akar vámpírvadászokat, de vámpírokat sem a vásznon. Mindegyikük símaszkos figurákra vágyik, akik fiatal lányokat mészárolnak"). Utalva ezzel arra a trendre amely abszolut jellemző volt a 80-as évekre. A klasszikus figurák kiszorultak és helyüket átvették a lélektelen és megállíthatatlan gyilkológépek, mint Jason, Freddy, Myers. A sok sablonos film között az eredeti történet, ötvözve a nyolcvanas évek popkultúrájával (disco jelenet), modern környezetbe helyezve a klasszikus cselekmény, jó zenével tudott újat nyújtani a mozilátogatóknak.

A történetben egy srácot ismerhetünk meg, aki kedvenc tv műsora a Fright Night, ahol egy Peter Vincent nevű figura írtja a vámpírokat és az éjszaka egyéb lényeit. A srác egy nap észreveszi, hogy a szomszédjukba furcsa szerzetek költöznek. Kis nyomozással kideríti, hogy a szomszéd vámpír. Első felindulásában még a rendőrséget is kihívja, ezzel felhergeli a vámpírt, aki megígéri neki, hogy megöli. Nincs más választása, mint felkeresni Peter Vincentet, aki természetesen nem igazi vámpírvadász, hiszen csak tv szereplő, de tapasztalata a vámpírölés terén most elengedhetetlen. Így a srác barátnőjével, és Vincenttel elindul, hogy leszámoljon a vámpírral a szomszédban.

Az egész filmen érződik a könnyedség, nincs túlerőltetve a humor sem. Inkább rejtett utalásokkal találkozunk. Ilyen Peter Vincent neve is, aki Peter Cushing és Vincent Price után kapta a nevét. Mindkét színész a horror műfaj igazi ikonja. Cushing nem egyszer bújt Van Helsing szerepébe filmjeiben, pl Dracula (Drakula, 1958, ahol a legendás Cristopher Lee alakította a vámpírt), The Brides of Dracula (1960), Dracula A.D. 1972 (1972) (Szintén Christopher Lee ellenfeleként). A karizmatikus Vincent Price neve pedig összeforrt a horroral, kultikus figura mind a mai napig. Csak néhány a filmjei közül: House of Wax (A viaszbabák háza, 1953), The Fly (A légy, 1958), House on Haunted Hill (Ház a kísértet hegyen, 1959), The Last Man on Earth (Az utolsó ember a Földön, 1964). (Láthatjuk, hogy szinte minden filmjét remake-elték már, és jelen cikkünk tárgya is elszenvedte az újraforgatást. Egy következő cikkünkben a klasszikus filmek remake-eivel foglalkozunk majd.)

A forgatás során fontos szerepet kaptak a maszkok. Az egyes átalakulásokhoz volt, hogy nyolc, vagy tizenkét órát kellett a színészeknek a maszkmesterek keze alatt feküdni. Sok makettet és bábot is láthatunk a filmben. A film egyik vizuális csúcspontja az a trükkfelvétel, ahol a vámpír elugrik, az árnyékát láthatjuk haladni egy falon, majd denevérré alakul. Klasszikus trükkmunka, rajzolt, vetített mozgás és bábozás.

A színészek fürdenek a szerepekben, a jó forgatókönyv lehetőséget ad arra, hogy a karakterek jelleme kifejlődjön és megjelenjen a vásznon, nincs görcsösség. Kifejezetten jót tesznek a filmnek azon apróságok, melyek eltérnek az eredeti "kánontól". Például a főszereplő hitetlensége az éjszaka lényei iránt a kiváltó ok arra, hogy a kereszt nem hat a vámpírra az ő kezében. A film a horror téma ellenére nem véres, van benne ugyan némi vérszívás, de az erőszak inkább képregényszerű, és nem is túl félelmetes. 

A film nagyon hamar kult-classic státuszba került ami érthető is. A színészi játék kiemelkedő, Roddy McDowell zseniális a kissé zavarodott, de nagyon elkötelezett vámpírvadász szerepében. Ódivatú ruhájával még jobban hasonlít az egy évszázaddal korábban élt Van Helsingre, mégis modern. A látvány elsőosztályú, remek maszkok, átalakulások, bábok. A rendezés feszes, a forgatókönyv nagyon összerakott, messze felette áll a korszak "b" mozijainak. Nem túl félelmetes, de intelligensen humoros, sok kikacsintás és egy nagy főhajtás a klasszikus elődök előtt. Kötelező darab.

Poszt-apokaliptikus jövő a múltunkban.

2008-ban járunk. Londont vastagon víz borítja. Az utcákat, utakat, a házak alagsorait megtöltötte a Temze vize. A rendszer stabil, de fenntartásához megerősített rendőri hatalomra van szükség.

Akár hír is lehetett volna ez a napi sajtóban, de végül nem lett az. Rengeteg apokaliptikus, poszt-apokaliptikus és disztópiás filmben jövendölték meg elkövetkezendő sorsunkat, megteremtve egy alternatív világot. Érdekes végignézni ezeket az elképzeléseket és összevetni azzal ami esetleg megvalósult belőlük. Cikkünkkel főként a 70-es évektől napjainkig tartó időszakot vesszük górcső alá, és végighaladunk néhány filmen, melyek sötét jövőt jósoltak az elmúlt évekre.

Először is kicsit boncolgassuk, mi is az a "poszt-apokaliptikus mozi". Olyan jövőképet bemutató, gyakran erőszakos filmeket értünk ez alatt, amelyek a közeli jövőbe (a film bemutatásának időpontjához mérten) helyezik cselekményüket és mutatják be a megváltozott, gyakran romokban heverő világot. A világ elpusztulásának, elkorcsosulásának számos kiváltó oka lehet, de az alaptézisek néhány pontba gyűjthetőek. A nukleáris világégés az egyik kedvelt és sokat feldolgozott kiváltó esemény. Hasonló számban van jelen a valamely vírus által kipusztított világ és a túlélők elkeseredett küzdelme a túlélésért. (Ide sorolhatjuk a zombifilmek egy rétegét is, de ezzel bejegyzésünkben nem foglalkozunk). Valamint a különböző nyersanyagok hiánya, és ennek eredménye vezethet az apokalipszishez. Külön műfajt képvisel a "morális-apokaliptikus" alkotások zöme, amelyeket disztópiásnak, vagy antiutópisztikusnak is nevezhetünk. Ezek jellemzője az élhető(bb) világ, de vagy az erkölcsi romlás, vagy valamely hatalom (kormány, multicég) elnyomása kényszeríti a világot sötétségbe. Éhség, járványok, elnyomás. A brutalitás, az egyén, a gondolat elnyomása mindennapos. Ennek legjobb példája az 1984 című film.

A hetvenes évek végén szinte a semmiből robbant be a mozikba a Mad Max (1979). Cselekménye a közeljövőben játszódik, tehát bőven a nyolcvanas évekre tehető. Sokban eltér a legtöbb poszt-apokalitpikus filmtől, sőt inkább disztópiásnak nevezhetnénk, mint poszt-apokaliptikusnak. A világ, melyet bemutat élhető, erőforrásokban viszonylag gazdag. Maga a romlás a társadalomból eredeztethető, a bűnözési ráta növekedésével a civilizált világ indul hanyatlásnak. Indoklást nem sokat kapunk, egyszerűen csak ebben a világban találjuk magunkat. Valamilyen szinten előremutató, ugyanakkor semmi nem valósult meg (szerencsére) a felvázolt világból. Hasonló, ugyanakkor sötétebb képet fest a kriminalizálódott társadalomról az Escape From New York (Menekülés New York-ból - 1981). 1997-ben járunk, amikor egész Manhattan egy büntető telep. Szigorúan őrzött börtön. A jövőkép futurisztikus és a film készítésének időpontjában sem lehetett komolyan venni. A történet elején a narrátortól azt halljuk, hogy a bűnözési ráta 1988-ra 400%-al növekedett. A társadalom szétesett, a rendőri hatalom mindenható. Komoly és sötét világkép, sokkal erőszakosabb, mint a fent említett Mad Max-é. Tovább fokozza a hatást, hogy az egész film sötétben játszódik és a vasbeton váltja fel az Ausztrál füves pusztaságot. Büntetőtáborban játszódik a No Escape (Menekülés Absolomból (1994)) is. A történet szerint 2011-re a legveszélyesebb bűnözőket egy börtönszigetre szállítják, ahol tipikus poszt-apokalitpikus társadalomba rendeződtek a rabok. (maga a film 2021-ben játszódik) Mindegyik említett filmünkben hasonló az alapfelállás. A börtönöket magántársaságok irányítják (A magántársaságok által irányított világ szívesen alkalmazott téma a sci-fi mozikban, egy következő cíkkünkben foglalkozun majd ezekkel a filmekkel is), állami befolyás nélkül, így szabad kezet kapnak a társadalomra veszélyes elemek megregulázásában, amely általában brutális eszközökben nyilvánul meg. A bűnözők jól szervezett társadalmat építenek ki, a vezetésért könyörtelen harc folyik, és békés kolóniákat terrorizálnak.

Mad Max (1979)

Kevésbé poszt-apokaliptikus, de szintén az erőszak vonalán mozog a Predator 2 (Ragadozó 2), mely cselekményét 1997-be helyezi. Los Angeles utcáit a megerősödött fegyveres bandák uralják, mindennapos az erőszak. Afféle modern Beirut. Nyiván motiválhatták a film készítőit a készítés időszakában erőre kapó bandamozgalmak. Hasonló témájú (idegen lénnyel harcol a főhős egy elvadult világban) a Split Second - Őrült Stone avagy 2008: A patkány éve (1992) is. A történet a vízzel borított Londonban játszódik. 2008-ra a Temze és a tenger szintjének emlekedése Velencéhez hasonlóvá alakította az angol fővárost. A rendőri erők jól szervezettek, de napi küzdelmet folytatnak a megerősödött bűnözéssel. (Nem témába vágó, de a fent említett filmek vonalán mozgó alkotás az I come in Peace (Dark Angel) - Sötét angyal (1990) is.) Szintén szörnyeket, vagyis sárkányokat ígér 2020-ra a Reign of Fire (2020 - A tűz birodalma (2002)) is. A filmből megtudhatjuk, hogy a 2000-es évek közepén Angliában felélednek a sárkányok, melyek az egész világot uralmuk alá hajtják és 2010-ben az emberek megmaradt erői bevetik az atombombákat ellenük, amelyek természetesen a föld jelentős részét pusztítják el.

Split Second - Őrült Stone avagy 2008, A patkány éve (1992)

A Mad Max folytatása (Mad Max 2 - Road Warrior - Az országút harcosa - 1981) átvezet minket a poszt-apokaliptikus világba. A nyersanyagok elfogytak, a fosszilis tüzelőanyagokért folytatott küzdelem olyan háborúhoz vezetett, amely pusztulásba sodorta a Földet. A modern civilizáció megszűnt, brutális bandák uralják az elsivatagosodott területeket. A káosz, erőszak mindennapos. A hetvenes évek elején az olajembargó megmutatta, hogy a modern világunk képtelen élni az üzemanyag nélkül. Amint elkezdett emelkedni az olaj ára, a nyugati világtőzsdéi megremegtek. Ezt továbbgondolva mutatja be a film az elpusztult világot. A modern punk mozgalmak, az anarchiát hirdető csoportok és az olajfüggés adja a történet alapját, mely természetesen egy meglehetősen alternatív jövőképet alkot a nyolcvanas évek közepére. A Mad Max 2 rengeteg filmben másolták, utánozták az alapkoncepciót. (Pl.: Hell Comes to Frogtown - Békaváros - 1988, Steel Dawn - Puszta acél - 1987, I nuovi barbari - 1983)

Az olasz filmesek mindig is vevők voltak arra, hogy amerikai sikereket másoljanak le. Miután a spagettiwesternek kifújtak, jöttek a különböző poszt-apokaliptikus alkotások. Témánkba vág az 1982-es 1990: I guerrieri del Bronx (Bronx Warriors) című film, amely 1990-re ígért nagyon sötét világot. New York 1990-re romokban hever, ahogy az államigazgatás, a rendőri erők és a civilizáció is. Mindent bűnbandák uralnak, a fegyverek szava a döntő. Szakadt punkok, bőrpáncélos motorosbandák, elmebeteg fosztogatók. Tipikus poszt-apokaliptikus világkép, bár itt nem beszélhetünk azt ezt kiváltó tényezőről, tehát sem atombombák meg robbantak, sem a nyersanyagokban nem szenvednek hiányt. (a 80-as években Olaszország ontotta magából a jövőben játszódó poszt-apokaliptikus filmeket. Legtöbbjük a Mad Max 2 olcsó másolata. Példaként néhány jobb alkotás: Gli sterminatori dell'anno 3000 (Exterminators in the year 3000) - 1983, Fuga dal Bronx (Bronx Warriors 2) - 1983, 2019 - Dop la caduta di New York (2019 - After The Fall of New York - 1983.

1990: I guerrieri del Bronx - Bronx Warriors (1982)

A jövőben játszódó filmek egyik érdekes mellékága a kiborgos mozi. A The Terminator (A halálosztó - 1984) óta se szeri se száma a másolatoknak. A The Terminator egyébként is cikkünk témáját képezi, ugyanis történetében 1997 augusztus 29-ére teszi a nukleáris világégést, amelyet a Skynet nevű számítógépes rendszer okoz. A The Terminator-ban már 1984-ben előrevetítik a globális computeres irányítást, kommunikációt és annak veszélyeit. Bár a "jövendölés" nem igazolódott be, de már 1997-re komoly számítógépes irányítás alatt állt életünk nagy része, amely mára szinte teljessé vált. Szintén érdekes elgondolás az 1990-es Class of 1999 (Kiborgtanárok) is. A diákokat 1999-re kiborgok tanítják, így a könyörületesség és emberség teljesen kiveszik az eszköztárból, egyenes utat biztosítva az ellenállás kiépüléséhez és a fegyveres harchoz.

A nukleáris háború már a fentebb említett filmek némelyikében is feltűnt, de érdemes külön foglalkozni vele. Az 1997-es The Postman (A jövő hírnöke) az atomháború utáni világot 2013-ra teszi. Tehát a világégés a 2000 évekre tehető. A világ nagyrésze a radioaktív tűz áldozata lett, a kormányok megszűntek létezni. A radikális erők irányítják a kis kolóniákban élő emberek életét, sokszor rabszolgasorba döntve őket. A technológia szinte teljesen eltűnt.

Kevésbé poszt-apokaliptikus, mégis sötét jövőképet ígérő filmek az antiutópisztikus (disztópiás) alkotások. A társadalom bár látszólagos rendezett keretek között él, tehát magát a civiláziós vívmányokat nem pusztította el világégés teljesen (bár atomháború dúlt), a kultúra és szabad gondolat haldoklik, vagy teljesen kiveszett a társadalomból. A Nineteen Eighty-Four-ban (1984) egy ilyen társadalmat kapunk teljes valójában. (a regény 1948-ban készült, cselekményét 1984-be teszi). Mai világunk nem sokban tér el a bemutatott világ egyes részeitől. A totalitárius diktatúra ugyan nincs jelen, de életünket egyre jobban behálózza a modern média, mindenhol kamerák figyelik minden lépésünket és "hivatásos megmondóemberek" alakítják döntéseinket. Komor jövőkép, diktatórikus romlottsággal. Hosszasan elemezhetnék a film mondanivalóját, de jelen cikkünkben csak érintőlegesen foglalkozhatunk vele. Hasonló, diktatórikus világot mutat be a 2000-es évekre a japán Batoru Rowaiaru (Battle Royale - 2000) is, amelyben az elvadult diákokat, akik erőszakosan rombolják a társadalmat véletlen kiválasztás alapján egy büntetőszigetre száműzik, ahol egymást ellen fordítják őket. A szigetet csak egy hagyhatja el élve. Hasonló elnyomott világot mutatba be, bár kicsit későbbre datálja cselekményét a Fortress (1992) is. Az emberi jogok csorbát szenvednek, az ellenszegülőket maximális biztonsági szintű börtönökbe zárják.

Batoru rowaiaru (Battle Royale - 2000)

Külön említhetjük azokat a filmeket, ahol az emberiség szinte teljesen kipusztul a világról és csak egy, vagy néhány túlélő marad a Föld színén. Ilyen film például az Omega Man (Az omega ember - 1971). A cselekményt 1975-re teszi, amikor a Szovjetúnió és Kína háborúban áll egymással és olyan biológiai fegyvereket vetnek be, amelyek kipusztítják az emberiséget. Az emberi faj bukásával foglalkozik The Last Man on Earth (Az utolsó ember a Földön - 1964) is. Egy tudós az egyetlen túlélője az emberiség nagy részét kiírtó, vagy mutánssá alakító vírusnak. A történet 1968-ban játszódik. Ebben az időszakban a világhatalmak ténylegesen rendelkeztek tömegpusztító vegyifegyverekkel, az ettől való félelem beépült a mindennapokba bizonyos területeken.

Ebben a rövid cikkben érintettük némileg a sci-fi filmek azon válfaját amit poszt-apokaliptikusnak hívunk. A teljesség igénye nélkül szemezgettünk azon filmek között, amelyek a közelmúltra tették cselekményüket. Szerencsére egyik jóslat sem vált be, különben most nem olvashatná senki ezt a cikket. A bejegyzés végére egy kis táblázat néhány filmről, gyártási évről és a cselekmény évéről.

• Omega man - 1964 --> 1968
• The Last man on Earth - 1971 --> 1975
• Mad Max - 1979 - Nyolcvanas évek közepe
• Mad Max 2 - Road Warrior - 1981 --> kilencvenes évek eleje
• Escape from New York - 1981 --> 1997
• 1990: I guerrieri del Bronx - 1982 --> 1990
• Nineteen Eighty-Four - 1984 --> 1984
• Class of 1999 - 1990 --> 1999
• Split Second - 1992 --> 2008
• No Escape - 1994 --> 2011
• The Postman - 1997 --> 2013
• Batoru Rowaiaru -  2000 --> 2000-es évek eleje
• Reign of Fire - 2004 --> 2010 és utána

Shoot to Kill (Gyilkos lövés - 1988)

Roger Spottiswoode a nyolcvanas évek elején már letette névjegyét a Terror train (1980) című filmmel, jó érzékkel teremtette meg a feszültséget későbbi filmjeiben is, így nem meglepő, hogy a Shoot to Kill is egy feszült, a végsőkig kiélezett thriller lett.

A főszerepre sikerült megnyerni Sidney Poitier-t és Tom Berengert. Poitier az előző tíz évben nem vállalt filmszerepet, csupán rendezett. Egyfajta örömjáték ez a film számára, lubickol a profi, és akadályokat leküzdő, de mégis hiányosságokkal küzdő FBI ügynök szerepében. Például remek kitekintések találhatóak előző szerepeire is. Egy mondatában, melyben közli Berenger karakterével, hogy ő már küzdött a Mafia, a KGB és a Klu Klux Klán ellen, rejtetten utal más filmszerepeire (Let's Do It Again - 1975, In The Heat of The Night - Forró éjszakában - 1967, Little Nikita - A kis Nikita - 1988), valamint a medvés jelenetben egyértelműen látszik, hogy élvezte a forgatást. A film egyik humorforrása is ez, Poitier egysorosa  zseniális (Everybody else around here act like they never seen a black-man before, why should a bear be any different? ) Berenger hozza a megszokott profi karakterformálást.

A történet röviden a következő: Egy könyörtelen gyilkos, aki több milliónyi gyémántot zsákmányol t,a kanadai határ felé tart, hozzácsapódva egy horgásztársasághoz, akiket egy túravezető kalauzol a vadonban. Nyomában szegődik az eltökélt FBI ügynök (Poitier), aki segítséget kér a  túszul ejtett túravezető társától (Berenger). A két férfi közötti ellentét hamar feszültséget okoz közöttük, de ha túl akarják élni a vadont, és meg akarják akadályozni a gyilkost abban, hogy megölje a túravezetőt le kell küzdeniük ellentéteiket A két világ, a város és a vadon szembenállása a két férfin keresztül teljesedik ki, a film is két részre bomlik, mindegyikük megkapja a lehetőséget, hogy saját közegében megmutathassa képességeit.

A feszültség megteremtésében nagy szerepet játszik az az elgondolás, hogy a film nagyjából feléig nem tudjuk, ki a gyilkos. A horgászcsapatot úgy állították össze, hogy több olyan színész szerepeljen benne, akik régebben már játszottak negatív karaktert, így a néző elég sokáig találgathat, hogy ki lehet a hunyó. A film így három jelentős részre oszlik, egyrészt Poitier és Berenger karakterének ellentéte, a "ki lehet a gyilkos kérdés", valamint a versenyfutás az idővel faktor.

A film legnagyobb erénye, hogy ellentétben a nyolcvanas évek legtöbb filmjével, sikerült túllépni a sablonos karaktereken, és a felesleges trükkökön. A forgatókönyvnek köszönhetően kidolgozottak a karakterek, egyértelműek motivációik. A helyszín megválasztása is elsőrangú, a megszokott városi díszletek helyett a  gyakran hóval takart vadonban találjuk magunkat, ahol a túlélés záloga a tapasztalat.

Érdemes időt szánni erre a filmre, két remek színész (Poitier és Berenger) játékának, valamint a rendezésnek köszönhetően mindmáig megállja a helyét a thrillerek között.

Psycho Cop - 1989

Mindjárt az elején szögezzünk le egy dolgot. A Psycho Cop önmagában egy rossz film. Gyenge színészi játék, rossz rendezés, az operatőr sem állt a helyzet magaslatán. Az egész egy Maniac Cop (Mániákus zsaru - 1988) koppintás, abból is a pofátlanabb fajta. Gyakorlatilag egy az egyben másolja Maniac Cop karakterét.

Felmerülhet a kérdés, akkor miért foglalkozunk ezzel a filmmel. Azért mert hibái ellenére is szórakoztató. Teli van klisékkel, a történet kiszámítható. A szereplők elkövetik az összes idiótaságot, amit ilyen helyzetben (egy őrült gyilkos vadászik rád az erdőben), játékuk nagyon felejthető. Egyszerűen olyan érzése van az embernek, hogy valamilyen kisvárosi színitanodából verbuválták a főszereplőket.

A történet dióhéjban. Egy fiatalokból álló csoport érkezik az erdei luxusnyaralóhoz. Nem is sejtik, hogy nyomukban jár Vickers rendőr és válogatott módon mészárolja le őket, mert szövetséget kötött a sátánnal. A filmben az ő karaktere és az őt alakító Robert R. Shafer az egyetlen kiemelendő karakter. Nagyon jól adja az őrült, megállíthatatlan gyilkost. Olyan tekintete van, hogy csak a nézésért életfogytig gumiszoba.

Összességében nem olyan szörnyű a film, mint amilyennek lefestettem, de aki egy vérben tocsogós tini-horrorra vágyik az ne ezt a filmet nézze meg. A halálok legtöbbjét nem látjuk, az erőszak sem veszélyes, kissé képregényszerű és elnagyolt, a verekedések - feltehetően a színészek képzetlensége miatt erőtlenek.

Egy esős szombat délutánra mindenképpen jó szórakozás lehet.

Philadelphia Experiment (Az idő pallosa - A Philadelphia kísérlet - 1984)

Időutazós sci-fi amely egy II. világháborús mítoszból építkezik. A történet alapja, hogy a második világháborúban az amerikai hadsereg olyan technikán dolgozott, amely képes láthatatlanná tenni a hadieszközöket. Természetesen ebből jelenlegi tudásunk szerint semmi sem igaz, csak kitaláció az egész.

Stewart Raffill, aki már meglehetősen nagy tapasztalattal rendelkezett ebben az időben a kalandfilmek és sci-fik terén, ebből a mítoszból teremtett időt és teret átölelő történetet. A film készítésébe bevonta John Carpentert is, akinek bábáskodása látszik a végeredményen. Feszes rendezés, jól felépített forgatókönyv. A cselekmény érthető és nincsenek különösebb lyukak a sztoriban, ugyanakkor sok dolog nem indokolt kellőképpen és nem sikerült a rendezőnek visszaadnia azt a fajta konfliktust, amely a főszereplőkben játszódik le, túl könnyen fogadják be a számukra jövőbeli eszközöket, könnyen azonosulnak az új dolgokkal. Nem indokolt az sem, hogy tengerészként miért kezdenek menekülni a tengerészet elől, holott ők azok, akiktől segítséget kaphatnának. De ezek a dolgok nem befolyásolják a történetet, viszonylag konstans és összefüggő.

A történet szerint a negyvenes évek közepén, a háború utolsó éveiben az amerikai hadsereg egy hajót próbál a radar által láthatatlanná tenni. A kísérlet túl jól sikerül és a hajó teljesen eltűnik. Két matróz pedig 1984-ben találja magát. Nyomukban a katonai titkosszolgálattal és ráébredve arra, hogy  a múltat és jelent egyazon kísérlet kapcsolja össze.

A trükkök nem kiemelkedőek, sok a rávetítés és a negatív fényképezés, de azért bőven megfelel a műfaji elvárásoknak. A pirotechnika jól működik. Külön kiemelendő az autós üldözés a film közepe felé. Helikopterről forgatták és a rendező és vágó munkáját dicséri az amit látunk. Lendületet és szédítő kamerakezelés, korát meghazudtoló látvány.

A szereplőkre nem lehet panasz. Michael Paré korának egyik legjobb tehetsége volt, sajnálatos, hogy nem sikerül a kitörés. Nancy Allen pedig jól hozza a mellékszerepet, bár talán kissé bugyuta a karaktere. A többi szereplő is illik a történetbe.

A film Philadelphiába helyezi a történetet ám a forgatás Dél-Carolinában zajlott egy katonai múzeumban, ahol mind a mai napig abban a helyzetben láthatóak a hadihajók, mint ahogy a filmen is láthattuk. A film viszonylagos sikere is közrejátszott abban, hogy 1984-ig ez a film volt az, amely a leghamarabb került VHS forgalmazásra a mozibemutató után. A bemutató augusztusban volt, és már október közepén videón is kapható volt a film.

Akik szeretik az időutazós sci-fiket és a kalandfilmeket azoknak mindenképpen ajánlott ez a mozi. Jó látvány, megfelelő színészi játék és viszonylag erős forgatókönyv.

Jancsó Miklós - Fényes szelek (1968) original shooting location - Jancsó Miklós Fényes szelek című filmjének egyik eredeti forgatási helyszíne)

Blogunk a héten Várpalotán járt, így nem hagyhattuk ki a lehetőséget, hogy meg ne látogassuk az egyik legismertebb magyar rendező, Jancsó Miklós filmjének, a Fényes szelek egyik forgatási helyszínét, amely alig 400 méterre van Tom Hooper forgatási helyszínétől.

Az Inotai víztározó jelenleg horgásztóként üzelmel, a szemközti dombból már nagyobb darab hiányzik, mivel murvát termeltek ki belőle, de alapjában véve a helyszín nem sokat változott 1968 óta.

Sajnos eredeti felvételeket nem tudunk mellékelni a filmből, mivel azzal szerzői jogot sértenénk, így a kedves blog-látogatók nézzék meg a filmet, és úgy vessék össze a képeket a régi helyszínnel.

Hollywood-Monster (a.k.a. Ghost Chase - 1987)

Mai filmünk Roland Emmerich egyik korai amerikai rendezése. Német-Amerikai kooprodukcióban készült, a forgatás jelentős része Hollywoodban történt. A film tipikusan nyolcvanasévekbeli. Könnyed humor, remek bábtechnika, jó zenék és kis költségvetés.

A történetben két fiatal srácot ismerhetünk meg, akik amatőr filmesek, és vágyuk, hogy leforgassanak egy igazán jó horrorfilmet. Csak ez sajnos nem egyszerű, mert pénzük az nem sok van. Amikor az egyik fiatal betölti 21. évét hozzáfér örökségéhez, ami nem más, mint néhány régi lim-lom, köztük egy antik óra. Amelyből éjfélkor egy szellem bújik elő, aki az egyik őse megölt komornyikja és tudja az utat az elrejtett hatalmas vagyonhoz. Nem telik bele sok idő és a kis csapat, nyomukban a gonosz film-mágnással (aki szintén a pénzre hajt) már rója is Hollywood utcáit, hogy megtalálják az elrejtett vagyont.

A karakterekre nem lehet panasz, nyilván nem Akadémiai Díjas alakítások, de egy ilyen kis költségvetésű filmben nagyon jó látni a lelkes színészeket. A főgonosz szerepére sikerült megnyerni Paul Gleason-t, aki ekkor már befutott színészként nagyban hozzájárult játékával a filmhez.

Az egész film képregényszerű, könnyed, annak ellenére, hogy a rendező a film elején azt a látszatot akarja sugallni, hogy a két főszereplő hardcore horrorrajongó. Szobájuk falát a Friday The 13th (Péntek 13 - 1980), Night of The Living Dead (Az élőhalottak éjszakája - 1968) valamint többek között a Shining (Ragyogás - 1980) filmek poszterei tarkítják. Körös-körül a horrorfilmekhez kapcsolódó műhely található, félkész bábok, makettek, és kellékek. Az egész mégsem félelmetes, inkább könnyed humorral átitatott. A szellem megvalósítása a kornak megfelelő, rajzolt, rávetített, majd mechanikus bábbal megoldott. Nagyon kidolgozott bábú, aprólékos mozgásra is képesek az arcizmai, érzelmeket tud átadni. A kidolgozottság ellenére a szellem csak másodlagos karakter, kevés időt kap a vásznon, valahogy nem sikerül főszereplővé tenni.

Az egész film kissé gyermeteg, a karakterek szerethetőek, erőszak nincs a filmben, mégis kellően leköti az ember figyelmét. A végső összetűzés szépen felvezetett, nincsenek üresjáratok, a viccek a megfelelő helyen sülnek el. A zenék tipikusan nyolcvanas évekbeliek, a kezdés pedig rajzolt, rajzfilmszerű. Ennek ellenére talán a kis költségvetés hibája, talán a forgatókönyvé, de a film kissé a levegőben lóg.

Összességében egy szórakoztató és könnyed, tipikusan a nyolcvanas éveket idéző film a Ghost Chase. Egy könnyed délutáni mozizásra mindenképpen ajánlott.

A nyolcvanas évek akciósztárja

Elidegenedés, vagy sima pozőrködés?

"Cobra (Sylvester Stallone) hazaér hajnalban a munkából, kabátban és napszemüvegben előkapja a hűtőből a fegyvere tisztításához az eszközöket, bekapcsolja a tv-t és nekiáll megenni egy szelet hideg pizzát, miközben fegyverét tisztogatja."

Ez a jelenet jól jellemzi a nyolcvanas évek közepének akciósztárját. A magányos és rendíthetetlen hős, aki akkora arc, hogy a lakáson belül is napszemüveget hord és nem törődik semmivel. Értékrendje nagyon messze áll a klasszikus hősökétől, de talán nem is beszélhetünk értékrendről, inkább csupán az különbözteti meg a rosszfiúktól, hogy ellenük harcol. Módszerei, erőszakossága teljesen megegyezik a gonoszéval.

A maszkulin macsóság, a pózolás, a fallikus szimbólumok erdejében elveszik a motiváció, és az ember. Gyakorlatilag sebezhetetlen isten, egy kőszobor, melyet sem az idő, sem az ellenfelek akarata nem emészthet el. Ha végigtekintünk a nyolcvanas éveken láthatjuk, hogy ez a fajta zsáner miként talál utat magának és hal el az évtized végére.

De először is próbáljuk megfejteni, hogy honnan eredeztethető a karakter. Már a görög és római mondákban fellelhetjük a "szuperképességekkel rendelkező" hőst. Ilyen volt például Héraklész. Tökéletesen megformált test, célja érdekében senki sem állhat útjába, szinte sebezhetetlen. Egy a mai értelembe vett akcióhős. Mégis erős morális és erkölcsi falakba ütközik, isteni mibenlétét, és emberi voltát tagadni nem tudja, csupán gyengíteni ezen kettősség negatív hatását. Kidolgozott háttértörténet - használhatnánk ezt az ide nem illő kifejezést. Karaktere tehát nem a semmiben lóg, egy egész univerzum foglalja közre, így sokkal több, mint azok a "másfél órás" karakterek, akikben a nyolcvanas évek akcióhőseit tisztelhetjük.

A középkorban az akcióhős szerepe megváltozott. A legendák vitéze tiszta, erkölcsös, művelt és visszafogott. Nem folyamodik olyan módszerekhez amely a morális kódex ellen lenne, bátran sétál bele a csapdákba, ellenfeleiről sem feltételez csalást, vagy csalárdságot. A lovagi eszménykép nem ikonokat teremt, hanem hű szolgákat. Akik szolgálják urukat, népüket, szerelmüket. Erőteljes jellemük egyben gyengéjük is, sok középkori hős esett el ármány által. Jellemzőjük még a kegyelem, megbocsátás, igazságosság.

A negatív hős, a rossz tulajdonságokkal rendelkező hérosz figurája az 1800-as évek közepén-végén jelenik meg, jellemzően a vadnyugathoz kapcsolódóan. Ebben az időszakban sok törvényenkívüli nagyobb népszerűségnek örvendett, mint a bűnüldöző szervek képviselői. És ők vezetnek át a film világába is. Az első filmek mind western témában készültek, pisztolydörgést és halált vittek a vászonra. The Great Train Robbery (A nagy vonatrablás - 1903) megalapozta nemcsak a western, de az akciófilm műfaját is. Ugyanakkor konkrét hőst, főszereplőt nem "termel ki".

A korai akcióhősők Hollywood felemelkedésének időszakában, a huszas években jelentek meg a vásznon. Feltűnésük a sztárkultusz, valamint a narratív tömegfilm megjelenésével esik egyidőbe. Akcióhősökről beszélhetünk, de konkrétan az akciófilmről még nem. Romantikus kalandfilmek jelentik a kor nézőjének az megfelelő izgalomadagot. Douglas Fairbanks az időszak "akcióikonja". Sármos és atletikus, szerepei tipikus hősi karakterek, egzotikus tájakon. The Thief of Bagdad (A bagdadi tolvaj - 1924), Robin Hood (1922), The Mark of Zorro (Zorro jele - 1920) mind remek kalandfilmek, Fairbanks pedig a kor "akciósztárja". Eszes, furfangos, ugyanakkor költői és érzékeny. Kellően összetett személyiség ahhoz, hogy tipizálni lehessen, mint akcióhős.

A harmincas évek ikonja egyértelműen a sármos Errol Flynn. Továbbra sem beszélhetünk vegytiszta "akcióhősről", inkább romantikus karakterről, aki kalózként, vagy jószándékú útonállóként küzd, legyen az jó, vagy rossz oldal biztosan győzedelmeskedik. Filmjeiben, mint a Captain Blood (Blood kapitány - 1935), Robin Hood (Robin Hood kalandjai - 1938), The Seahawk (Hét tenger ördöge - 1940) a humoros, jóképű kalandhőst alakítja, aki kellő vakmerőséggel néz szembe a halállal is, miközben meghódítja az éppen aktuális női karakter szívét. Karaktere túl sok érzelemmel és emócióval ellátott, ezért semmiképpen nem illik az általunk keresett típusba. A nyolcvanas évek kemény és kegyetlen, sokszor érzelemmentes akcióhőseiben nem lelhető fel ezen korszak heroszképe.

The Adventures of Robin Hood (Robin Hood kalandjai- 1938)

Sokkal közelebb áll a vizsgált hőstoposzhoz a 40-es években Buster Crabbe és az általa megformált karakterek. Crabbe kisportolt alkatával teljesen elüt a kor hősképétől. Flash Gordonként pedig a modern akcióhős (képregényhős) egyik előfutárát köszönthetjük benne.

A negyvenes évek végén, valamint az ötvenes években amerika ocsúdott a háborús veszteségekből, fellendülés indul el, megváltozott a társadalmi felfogás. A vásznon a western volt az úr, sorra készültek a jobb-rosszabb alkotások. A naivitás, a bezárkózás, valamint a kollektív veszélyérzet és gyanakvás kitermelte a hőst, aki csak jó tulajdonságokkal rendelkezik, életét a nemes célnak szenteli, ellenfelei félik nevét. És megszületett az időszak akcióhőse, akit legtöbbször John Wayne jelenített meg. Nem az a tipikus hős alkat, testalkata nem atletikus, járása jellegzetesen suta, de szerepei morálisan pozitívak. A kor hősi típusának nem voltak különleges képességei, csupán a hite és értékrendje, ezért inkább közelebb állt a középkor hőseihez, minthogy alapot teremtsen a nyolcvanas évek hőseinek.

Az 50-es években az akciófilm, mint önálló műfaj még nem különült el a kalandfilmtől, vagy háborús eposztól. Megjelentek húzókarakterek, akik később az akciófilm műfajában is megállták a helyüket, mint Charles Bronson a Machine-Gun Kelly-ben (1958), mely inkább gengszterfilm, mint akciófilm (A filmet a legendás Roger Corman rendezte), vagy Jack Palance aki ebben az időszakban inkább westernfilmekben tűnt fel.

Az igazi áttörést a 60-as évek hozták meg. A változások a világban komoly befolyással voltak a mozifilmek témájára is. A vietnami háború, az általános kiábrándulás, a rendszerellenesség nemcsak a társadalom rétegeiben tűnt fel, hanem a mozihősök karaktereiben is. Egyre nagyobb szerepet kapott az elidegenedés, a renitens, önfejű és öncélú karakterek szerepeltetése a vásznon. A lázadás a viszonyok ellen megszülte az első komolyabb, önálló akcihősöket.

A vezető műfaji szerepet a westerntől átvette a háborús film, a második világháború megjelent a vásznon, nem titkoltan azzal a céllal, hogy újraépítse a hősi eszményeket. Az évtized egyértelműen a háborús filmeké, és a háborús hősöké. A  Dirty Dozen (Piszkos tizenkettő - 1967), Battle of the Bulge (A halál ötven órája - 1965), Hell Is for Heroes (Hősök Pokla - 1962), The Longest Day (A leghosszabb nap - 1962), Where Eagles Dare (Kémek a sasfészekben - 1968), The Guns of Navarone (Navarone ágyúi - 1961) és a hasonló filmek mind hősöket és sztárparádét mutattak be a vásznon, de egyéni hősök nem születtek. Az 1963-as The Great Escape (A nagy szökés) újraírta a hős fogalmát. Ötvözte az önfeláldozó westernhősök és az önfejű kalandorok tulajdonságait, mindezt Steve McQueen karakterére építve megszületett az újfajta hérosz a vásznon. Kellett hozzá egy nemzedék, amely kaszkadőr nélkül végrehajtotta a veszélyes jeleneteket és a vásznon kívül is "veszélyes" életet élt. 

Where Eagles Dare (Kémek a sasfészekben - 1968)

A 60-as évek több változást is hozott az addig meglehetősen homogén kaland és akciófilmek terén, megújítva az egész műfajt. Az egyik legnagyobb változás a Hays-kódex megszüntetése volt. A hangosfilm elterjedésével a harmincas évektől Amerikában "védeni" akarták a nézők erkölcseit, ezért nagyon komoly szűrőn kellett átesnie minden filmnek, amely vászonra került. Nem egy európai film vérzett el a kódex miatt, amely tiltotta pl az istenkáromlást, vulgáris kifejezéseket, meztelenséget, az erőszak legtöbb fajtáját és még az ölelkezést is a vásznon. Már az 50-es évekre látszott, hogy tarthatalan a szabályozás, legfőképpen az európai filmművészet amerikai terjedését gátolta komolyabban. A 60-as évekre megérett a szabályozás megváltoztatása. 1962-ben Hitchcock a Psycho-t (Pszicho) a szövetség engedélye nélkül kezdte el forgalmazni.

A másik változás Európából indult el. Megszületett a névtelen hős, a csendes idegen, aki helyett fegyvere beszél. Olaszország kemény választ adott a meglehetősen lagymatag amerikai westernekre, Sergio Leone megalapozta a kívülálló, a társadalomtól független, saját érdekeit néző antihős karakterét. A karakterre pedig megtalálta Clint Eastwood-ot, aki neve összeforrt a kemény és rendíthetetlen hős karakterével, ezen szerepei átvezették a 70-es évek amerikájába.

Európa ebben az időben messze az amerikai filmművészet előtt járt, liberalizmusban mindenképpen. Míg Amerikát kötötte a Hays-code, addig Európában a 60-as évekre nemcsak az olasz western erősödött meg, de a francia újhullám is kitermelte a maga hőseit. Godard az 1960-as Á bout de souffle-jában (Kifulladásig) Belmondo megformálja a szociopata hőst, a társadalom szabályait kerülő, kötöttségektől mentes karaktert, mely hőstípus amerikában csak a 60-as évek végén jelenik meg. Jean-Pierre Melville rendező a Le Samourai-ban (A szamuráj - 1967) megalkotja a vérprofi akcióhőst, aki hideg és céltudatos. Alain Delon személyében az európai modern akciófilm (bár európában a krimi, vagy thriller kifejezés helytállóbb) egyik ikonja születik meg.

Le Samourai (A szamuráj - 1967)

Angliában a 60-as évek egyértelműen James Bondról szól. Bond személyében az első komolyabb interkontinentális hőst köszönthetjük és őt tekinthetjük a modern akcióhősök egyik alaptípusának, a Dr. No-ban pedig az első modern akciófilmet üdvözölhetjük. Megvan benne a 20-as 30-as évek sármos hőseinek eleganciája, ugyanakkor kérlelhetetlen és megállíthatatlan, gyakran szembemegy a morális alaptételekkel. A küldetését minden áron végrehajtja, még ha az életébe kerül is. Sportkocsik, luxusszállók, gyönyörű nők veszik körül, de mégsem élete részei, csak kellékek, melyek fényt vetítenek a hősre. Az arrogancia és önimádat az első Bond filmekben még nem jellemző, kevésbé karíkatúraszerű a hős. Connery remek választás volt a szerepre, nemcsak testalkata, de megjelenése is passzol a szerephez.

Amerikában a hatvanas évek végén következett be komolyabb változás az akcióhősök tematikájában, megjelentek azok a karakterek, amelyek sokkal közelebb állnak az általunk vizsgált 80-as évekbeli akcióhős személyiségjegyeihez. A vietnami háború és a Watergate botrány megrengette a társadalom bizalmát és utat nyertek olyan filmhősök, akik lázadtak, vagy szembementek a rendszerrel. A fiatalok számára sokkal elfogadhatóbbak voltak, annak ellenére, hogy nem mindig a jog és törvény útják követték. A hatvanas évek az ébredés, a feleszmélés évtizede lett, sok más mellett az akcióhős szemszögéből is. Sorra tűntek fel a "szerethető" bűnözők, akik a társadalom peremén egyensúlyzotak, tagadták a rendszert, értékrendjük nem meghatározható a korábbi konzervatív berendezkedés alapján. Az elidegenedés, a társadalomból kiszakadni vágyás, a halálvágy - akarva-akaratlanul társul szegődtek a kor hősei mellé. A filmek sokkal brutálisabbak és véresebbek lettek (köszönhetően a lazuló, majd megszűnő Hays code-nak), megjelent a vásznon a kábítószer és hatása. A legjelentősebb alkotások hősei mind negatív karakterek, aki végzetük felé rohannak. Butch Cassidy and the Sundance Kid (1969), Easy Rider (Szelíd motorosok - 1969), Bonnie and Clyde (1967), The Wild Bunch (A vad banda - 1969), hogy csak néhány példát említsünk. A hősök majdnemhogy "szerethetőek", néhol viccesek és mindegyikük jóképű, a közönség pedig annak ellenére "nekik szurkolt" a törvény őreivel szemben, hogy egyértelmű volt társadalomellenességük.

The Wild Bunch (A vad banda - 1969)

A rendőri kép is megváltozott a 60-as évek végére. Az eddig film-noir-okban feltűnő eszes detektíveket és makulátlan tisztaságú rendőröket felváltotta a rendszert tagadó, céljait a végsőkig hajszoló, a szabályokra fittyet hányó típus. Ez a karakter már a 80-as évek akcióhősének előfutára, ugyanakkor szembenállása és elfordulása a rendszertől még indokolható, a társadalom és a filmkészítők válasza az adott politikai helyzetre és világpolitikai szituációkra. A Bullitt (A chicagoi tanú - 1968) rendőr karaktere Steve McQueen egyik legjobb szerepe és a modern, urbánus akcióhős korai megtestesítője. A hős magányos, társaitól és a világtól elhidegült, de jelleme kemény és tántoríthatatlan, a szabályok áthágása nem jelent számára problémát. Képes bárhol átgázolni, csak igazságot tudjon szolgáltatni. A rendőrjellemből teljesen eltűnik a könyörületesség, a morális feddhetetlenség, viszont előtérbe kerül a "rosszfiú imázs". Hallgatag, szikár karakter, aki helyett sokszor tettei beszélnek, vagány és pózer.

Ugyanezen típus megtestesítője a Clint Eastwood által megformált Coogan (Coogan's Bluff - Coogan blöffje - 1968) és Dirty Harry (Piszkos Harry - 1971). És ezzel átevezünk a hetvenes évekbe is. A karakterekre mindaz igaz, amit a Bullitt kapcsán megemlítettünk, ám itt még erőszakosabbá, kiszámíthatatlanabbá és kegyetlenebbé válik a hős. Morális értékrendjébe nem fér már bele a bűnözők felé érzett könyörületesség, feljebbvalói utasításait rendre megszegi, hasonlóan önfejű és vagány, mint a McQueen által megformált Bullitt. Az elszakadás a társadalomtól tovább zajlik, megjelenik a tipizált történetelem, a végső kapcsolat, a szűkebb család felbomlása, ezzel teljessé téve a társadalomból való kiválás képét. Dirty Harry-t követően nem egy rendőrkarakter magánélete megy rá a munkájára, megszállottságuk egyenes úton vezet ahhoz, hogy magányosak maradnak.

Coogan's Bluff (Coogan blöffje - 1968)

Az akcióhősök a 70-es évekre kívülállóvá válnak, a társadalom peremén élve, érzelmi kötődéstől mentesen teszik dolgukat. Érzelmetlennek tűnnek, de magukban hordozzák a megkeseredettséget és kiábrándultságot, csak túl kemények ahhoz, hogy ezen keseregjenek. Minden tettükön érződik, hogy nem számít élnek-e vagy meghalnak. Tökéletes tükörképét adva a 60-as évek végi és 70-es évek eleji amerikai társadalomnak. A vietnami háborúban Amerika elvesztette az ártatlanságát, az emberek kiábrándultak lettek, a hippi mozgalom és a polgárjogi aktivisták komoly hatást gyakorolnak a filmekre. Ezek a tényezők mind az akcióhősök radikalizálódásához vezettek. A kollektív düh, a tehetetlenség a rendszerrel szemben rajtuk keresztül vetült a világra. Tehát karakterük nem öncélú, magamutogató egzisztencialista ámokfutó, aki divatból zárja ki magát a társadalomból, hanem válasz és pofon a fenálló rendszernek. Így alapot teremtenek ugyan a 80-as évek akcióhősének, de semmiképpen sem figyelhető meg folytonosság a két évtized hőstoposza között.

A hetvenes évek egy érdekes hőstípusa a blaxploitation filmek fekete "macsója", aki szembeszáll a "fehér elnyomással", ami rendőrök, vagy korrupt vezetők formájában nehezedik rá. Brutális és kérlelhetetlen karakterek, akik sokszor kicsavart tükörképei a fehér akcióhősöknek. Az első és talán legjelentősebb film a témában a Shaft (1971). Richard Roundtree az első fekete akcióhős, aki egymaga áll, nincs ráutalva a fehérekre, erőteljes, olyan karakter aki soha nem kér bocsánatot és nem is számít rá. Ugyanúgy járja a város utcáit, mint Bullitt, vagy Dirty Harry, ugyanakkor maga után vonszolja kitaszítottságát bőrszíne miatt. Az egész film lázadás, maga a hős is egyfajta felkiáltójel a rasszizmus ellen, így bármennyire is kemény és elszánt, motivációi és kultúrális/etnikai háttere miatt inkább különálló szegmense az akcióhősök világának, mint konkrét előzménye a 80-as évek karaktereinek. A blaxploitation filmekben vegyül a nyugati kultúra, annak is a populáris, sokszor kábítószerrel és erőszakkal átitatott életképe és a keleti kultúra a harcművészeteken keresztül. Ezekben a filmekben jelenik meg a karate és kung-fu alkalmazása, mint "cool-faktor". Később, főleg az évtized vége felé az amerikai filmgyártásban egyre több helyen feltűnik a keleti kultúra, egészen a 80-as évek végéig nagy divatja van a nindzsafilmeknek.

Shaft (1971)

A 70-es évek további részében a magányos, hallgatag hős karaktere dominált. Charles Bronson The Mechanic-jában (A mestergyilkos - 1972) a hidegfejű bérgyilkos megformálásval folytatja a 60-as évek végén kialakult, kötelékektől mentes akcióhős típus megjelenítését. Ebben az időszakban Európában is megjelennek a kemény zsaruk, a törvényeket gyakran áthágó, az életet semmibe vevő karakterek. Le clan des Sicilines (A szicíliaiak klánja - 1969) két főszereplője az európai krimi kiemelkedő alakjai. Alain Delon és Lino Ventura karaktere magában hordozza a francia újhullám és a modern populáris társadalom ismertetőjegyeit, mégis tipikusan európai film, témájába, tematikájában nem engedi a hősöket (legyenek azok bármely oldalon) elszakadni a társadalom alappilléreitől. 1974-ben megjelenik a Deathwish (Bosszúvágy), amely új alapokra helyezi az akciófilmet. A nyílt és kegyetlen erőszak, a tabukat döntögető moralitásmentesség meghozza a film sikerét. Bronson karakterében egy újfajta akcióhős jelenik meg, az ember, aki nem akar hős lenni. A hétköznapi "senki", akit a körülmények arra kényszerítenek, hogy fegyvert ragadjon és igazságot osszon. A társadalmi kötelékeket felégető, az önbíráskodást választó antihős karaktere mind a mai napig megtalálható az akciófilmek palettáján.

A hetvenes években az akcióhős egy érdekes archetípusa alakult ki. A "katasztrófahős". Az évtized a katasztrófafilm évtizede volt, egymást követték a nagy költségvetésű és sztárparádét felvonultató filmek. Az Airport (1970), Meteor (1979), Towering Inferno (Pokoli torony - 1974), The Poseidon Adventure (Poszeidon katasztrófa - 1974), Eartwquake (Földrengés - 1974), hogy csak néhányat említsünk a címek közül megteremtették az urbánus, a technikának és a természet erőinek kitett hőst, aki nem egyedül boldogul, hanem egy kisebb csapat vezetését vállalja magára. Ellenfelei általában nem bűnözők, hanem olyan erők, melyek irányítását nem tudja a kezébe ragadni. A kor szinte minden komolyabb akciósztárja kipróbálta magát a katasztrófafilm műfajában, ugyanakkor az általuk megformált hősök nem nevezhetőek 100%-ig akcióhősnek, ezért ezen karakterek csak érdekes kitérői az akciófigurák evoluciós fájának.

Towering Inferno (Pokoli torony - 1974)

Lassan megérkezünk cikkünk tárgyához a nyolcvanas évek akcióhőséhez. Az első komolyabb akciófilm Stallone First Blood-ja (Rambo - 1982). Itt még nem jelenik meg a nyolcvanas évekre jellemző kigyúrt és megállíthatatlan karakter, valamint a társadalomból való kivetettség is indokolt, a karakter nem a levegőben lóg. Stallone az akcihős imázsát már a Rocky-val (Rocky - 1976) felépítette, ugyanakkor mind Rocky, mind Rambo karaktere ebben az időszakban megfelelő emócióval rendelkezett ahhoz, hogy értelmezhetőek legyenek tettei.

A nyolcvanas évek újfajta életérzést hozott. A vietnami háború végetért, a hippikorszak lezengett, a társadalom önmagára talált, talán túlzottan is. Egyfajta felszabadultság vett erőt az embereken, színes-csicsás-neonfényes világ született meg. A filmek is könnyedebbek lettek, ez az időszak az akciófilmek aranykoraként vonult be a filmtörténelembe. Ugyanakkor a politikai helyzet is megváltozott. a Reagan-i politika átalakította a patrióta hőst, aki külső ellenséggel szemben védi az országot. Ezek a hősök voltak azok, akik - mint amerika - legyőzhetetlenek voltak és szétrúgták bárki hátsóját. A vietnami háború után az amerikai nemzettudatnak szüksége volt a hősökre, ugyanakkor a könnyedségre is.  Az újraindult fegyverkezési verseny, a csillagháborús projekt, amerikai intervenciós tervei és újrafogalmazott ellnségképe, az emberek bizalmának megerősödése a rendszerben mind-mind megalapozta a társadalomban ezen hősök elfogadását. Nem belső ellenségkép, társadalmi szembenállás motiválta az akciófilmek készítőit. Egyszerű volt a képlet. "A nagyobb mindig jobb". Értsük ezalatt az izmokat, vagy fegyvereket, de akár a kocsikat is. Elmenni távoli helyekre és szétrúgni bárki hátsóját a célunk érdekében. Ugyanakkor komolyabb politikai felhangot keresni a nyolcvanas évek akicómozijaiban felesleges. Annak ellenére, hogy Vietnam, Afganisztán, kokainbárók, határvidéki területek kerültek a célpontba, mégsem érezni görcsösséget, vagy túlzott aktuálpolitizálást. A történet, a forgatókönyv sokadrangú szereplője lett az akciómozik világának, a legfontosabb a "coolság faktor" emelése volt. A párbeszédek egysoros mondatokká váltak, a szereplők jelleme sablonossá csökevényesedett, háttértörténetük alig kidolgozott, vagy egyáltalán nem foglalkoztak vele. A karakterek csupán karikatúrák voltak, mégis hatalmas rajongótábor veszi őket körül mind a mai napig.

Az akciófilmekből szinte teljesen eltűnt a szociális érzékenység, a a korábban megismert politikai, vagy etnikai kihatások már nem találhatóak meg a karakterek jellemében. Annál inkább a sebezhetetlenség, és a képregényszerűség. A nyolcvanas évek akcióhősei mindent legyőző "tornádók" melyek egész hadseregeket söpörnek el. Nincsen szükségük társakra, amennyiben mégis melléjük szegődik valaki, az csupán humoros mellékszereplő, aki oldja az akciók feszültségét. És nincs szükségük "életre" sem. Az előző évtizedek akcióhőseivel szemben ők nem a külső hatások miatt szakadnak ki a társadalomból, hanem egyszerűen így tudnak kemények lenni. Önkéntes számüzetésük a valós társadalmi divatot követi, különcnek lenni igen menő volt a nyolcvanas években.

Rambo: First Blood part II (Rambo II - 1985)

A Rambo: First Blood part II-ben (Rambo II - 1985) Stallone már a kigyúrt és a társadalomtól elvonult akcióhős szerepében tündököl. Szebezhetetlen, megállíthatatlan, ha megsebesül az sem állítja meg. Ugyanebben az évben Schwarzenegger a Commando-ban megalkotja a tökéletes akcióhőst, az ikont, aki egymaga egy hadsereget írt ki. A történet még annyira sem kidolgozott, mint Stallone Rambo II-jében, a karakterek is lógnak a levegőben, a hitelességhez semmi köze a történetnek, mégis emberek milliói nézik újra és újra mind a mai napig. A két akcióikon uralta a mozitermeket és a videokölcsönzőket. Sorra jöttek újabb és újabb filmjeik és a közönség kajálta őket. A Raw Deal (Piszkos alku - 1986) szintén öldöklést, keménykedést és Schwarzeneggeri izmokat hoz. A film már szinte videoklipp-szerű, a jelenetek pontosan felépítettek, hatásvadászok. (Jó példa erre a Rolling Stones - (I can't get no) Satisfaction című számra a leszámolás.)

Az 1987-es év szintén Schwarzeneggerről szólt. A Predator (Ragadozó) a korszak legtesztoszteronszagúbb alkotása. A klasszikus jelenet amikor Schwarzenegger és Carl Weathers dagadó izmokkal szkanderezik akár a korszak zászlójára is felkerülhetne jelképnek. A földön már nem találtak megfelelő ellenfelet, így egy brutális idegent kellett ellene küldeni. Az elszigeteltség itt is megjelenik, mint a korábbi filmekben. A dzsungel, a Commando elhagyott szigete, a poros kisváros a korszak jellemző helyszínei.

Raw Deal (Piszkos alku - 1986)

Stallone a már említett Cobra-ban (Kobra 1986) újraértelmezi az urbánus akcióhőst. Míg Bullitt a társadalom részeként, azt magában hordozva távolodott el a rendszertől, addig Stallone karaktere pusztán azért, mert jól néz ki a vásznon, hogy egyedül keménykedik és pózol. Ugyanúgy, mint Schwarzenegger a Commando-ban úgy Stallone is több tucatnyi ellenféllel végez, sérüléseket nem szerez, az egész film szétesik akciójelenetekre, amelyeket alibi jelenetek kötnek össze. Szintén megjelenik a videoklipp szerű hatás, Stallone (szerintem a Miami Vice hatására) az Angel of the City című dalra írta meg a film egyik jelenetét, ami valljuk meg igen cool, de eléggé hasonlít a Miami Vice egyik epizódjában látható jelenetre, melyben Don Johnson rója Miami utcáit a You Belong To The City című számra. (Érdekességként megemlíteném, hogy ezt a jelenet feldolgozták a Married With Children - Egy rém rendes család 2x14. epizódjában némileg humoros megközelítésben)

Ebben az időszakban szinte elképzelhetetlen volt, hogy egy "komoly" akcihős ne rendelkezzen hatalmas izmokkal, amelyeket meg is mutatott a kamera. A követők, mint Dolph Lundgren, Jean-Claude Van Damme, Chuck Norris szintén kigyúrt és "néma" karakterek, nem kenyerük a beszéd, a fegyverek beszélnek helyettük. Az egész macsósdi, a maga realitást nélkülöző képregényvilágával, és butyuta karaktereivel mégis élvezhető és szórakoztató tudott maradni. És megnyitotta az utat, az olcsó másolatok, a "B" kategóriás, vagy egyből videokazettára készülő akciófilmek világának. Olyan kis költségvetésű filmeknek, amelyek másolni próbálták a coolságot, a pózolást. Olaszország mindig is vevő volt a "másolatokra". Jó érzékkel készítették el amerikai filmek másolatait. Ilyen például a Cobra Nero (Fekete Kobra - 1987) Fred Willamson főszereplésével. A film egyértelműen a Cobra irányvonalát követi, Williamson kigyúrt fekete színész, aki a Blaxploitation filmek sztárja volt a hetvenes években. Ugyanúgy hozza a vagány, szabályokra fittyet hányó karaktert, hosszú bőrkabátjában rója a város utcáit és kegyetlenül vadássza le a rosszfiúkat. 

Il Cobra Nero (Fekete kobra - 1987)

Az izmokon alapuló akciófilm uralma azonban nem tartott sokáig. A következmények nélküliség, a morális korlátok teljes mellőzése nem működhetett sokáig. Ugyan az előző évtizedekben is találkozhattunk hasonló jellemvonásokkal, de a nyolcvanas években ezek mögött nincs konkrét indoklás. Nincsenek olyan motivációk, amelyekkel magyarázni lehetne a karakterek elidegenedését a társadalomtól. Stallone a Rambo II-ben és a Cobrában is egyedül él, Schwarzenegger is a Commandoban a városon kívül. A korszak legtöbb akciósztárja szájából elhangzik a mondat "Egyedül dolgozom". Nincs szükségük társadalmi kapcsolatokra, pusztán azért, mert így menőbbnek tűnnek. Nem "üldözi" őket senki a társadalom peremére, nincsenek kultúrális, vagy morális értékrendi hajtóerők, amelyek főleg a 60-as, 70-es években begyűrűztek a filmekbe. Az évtized végére érezni lehetett, hogy ez már kevés. Amíg tartott a hegemónia, addig csupán vicces/vicceskedő akciósztárok tudták megtörni a gépfegyverek zaját. A Beverly Hills Cop (Beverly Hills-i zsaru - 1984), Running Scraed (Rémült rohanás - 1986), Stakeout (Zsarulesen - 1987) hősei magukban hordozzák a fentebb megismert tulajdonságokat, kellően macsók, ugyanakkor viccesek és komolytalanok, általában élvezik az életet. 

Stakeout (Zsarulesen - 1987)

Az igazi áttörést, a pózolás végét a Die Hard (Drágán add az életed - 1988) jelenette. Bruce Willis bármennyire kemény is, a Bronsoni fonalat kapja fel, a hős, aki nem akar ott lenni. Karakterében újra visszatér a sebezhető akcióhős, aki fájdalmat érez, ha meglövik. A Lethal Weapon (Halálos fegyver - 1987) karakterei szintén visszanyúlnak már a megismert 70-es évekbeli karakterekhez. Az erőszakosság megmarad, de eltűnnek az izmok, a macsó coolság. Hétköznapibbá, emberibbé válnak a karakterek, annak ellenére, hogy a sablonokból nem tudnak kitörni.

A nyolcvanas évek minden kliséjével és ürességével mégis olyan akcióhősöket teremtett, amelyek mind a mai napig aktívan élnek a mozikedvelők tudatában és beépültek a kultúrába. Szinte nincs ember aki ne ismerné Rambo-t, vagy ne tudná felidézni Schwarzenegger izmait, amint ágyúnyi géppuskát tart a kezében. Filmjeik nem a mozitörténelem kiemelkedő alkotásai, de mindenképpen mérföldkövei. Hatásuk a nyolcvanas évekre és a következő évtizedekre meghatározó. Elég végignéznünk a nyolcvanas évek videojátékainak borítóján. Az akciójátékok mind fedetlen felsőtestű, kigyúrt hősök képében próbálták eladni önmagukat. Az út amelyet elindítottak magával hozta az akcióhősök második generációjának felemelkedését. Steven Segal, Jean-Claude van Damme karrierje ezen időszak végég ívelt fel. Megjelentek a "másodosztályú" akcióhősök, akik minimális költségvetés mellett is kult sztátuszu filmekben szerepeltek, mint Michael Dudikoff, Steve James.

A 80-as évek akcióhőse mind a mai napig él. A popkultúra része, bármennyire is sablonos és klisészerű karaktere, másolják, és utánozni próbálják. Újjáéledése az elmúlt évtizedben kezdődött, amikor - főként pankrátorok - megjelentek a filmes világban és olcsó, de szórakoztató akciófilmeket kezdtek gyártani, mint például a The Marine (A tengerészgyalogos - 2006) John Cena főszereplésével, vagy The Condemned (A halálraitélt - 2007) Steve Austinnal. Stallone is hatalmas sikerrel tért vissza a vászonra The Expendables (A feláldozhatók - 2010) című akciómókájával, ahol összegyűjtötte azokat az akcióikonokat, akik meghatározói voltak az elmúlt évtizedeknek.

Sokan lenézik a nyolcvanas évek akciófilmjeit. De az idő ítélt. harminc év távlatában is megállják a helyüket és érdemes elgondolkodni, hogy akár csak tíz év múlva is ki fog emlékezni Jason Bourne-re, vagy Jack Sparrow-ra? Mert az biztos, hogy Rambora még mindenki.

American Ninja 3 - Blood Hunt - (Amerikai Nindzsa 3 - Véres vadászat 1989)

A Cannon immár Michael Dudikoff nélkül folytatja az Amerikai Nindzsa sorozatot. Húzónévnek megtartották Steve James-t, a rendezői székbe Cedric Sundstrom ült. Az észak-afrikai (európai felmenőkkel) rendező igazából eddig a filmig nem sokat tett le az asztalra. A főszerepre David Bradley-t kérték fel, aki ezzel a filmmel indította karrierjét a mozi világában. A szerepet eredetileg Kurt McKinney-nek ajánlották fel, de ő visszautasította, mert félt, hogy tipizálni fogják, mint olyan színészt, aki csak harcművészeti filmekben játszik. (McKinney a No Retreat, No Surrender (Karate Tigris - 1986) című filmben tűnt fel. (Ebben a filmben kap először komolyabb szerepet Jean-Claude Van Damme, aki gonoszt alakít a vásznon. Ezt megelőzően két kisebb szerepe volt két Cannon moziban, a Breakin'-ben (Breakdance - 1984) és a Missing In Action-ben (Ütközetben eltűnt - 1984).)

Mivel Dudikoff karaktere kivált, új irányt kellett adni a történetnek. Jackson (Steve James) egy távoli trópusi szigeten rendezett karateviadalra érkezik, ahol összefut két amerikaival, (Az egyik Bradley, akinek apját gyermekkorában megölték és árvaként megtanulta a nindzsa harcmodort.) Hamar összetűzésbe kerülnek a sziget diktátorával, aki egy szérumon kisérletezik, hogy szuperharcosokat fejlesszen ki. Annak rendje és módja szerint előkerülnek a nindzsák és hőseink elkezdik aprítani őket.

A második rész hibáit sikerült kiküszöbölni, ugyanakkor még képregényszerűbbé tették a filmet. James hozza a szokásos vicces karaktert, Bradley mozdulatain látszik, hogy nem először verekszik, fizikai karaktere is jobb, mint Dudikoffé. Azt kell mondanunk, hogy Dudikoff is jó volt a szerepre, de Bradleyhez sokkal jobban illik a szerep. Ugyanakkor nincs meg benne Dudikoff kisugárzása, a csendes és néma akcióhős képe. De hiába a karizma, Steve James ismét "ellopja a show-t". Minden mozdulata vagány és stílusos, a beszólásai, fizikuma és játéka egyértelműen a legjobb karakterré teszik a filmben ismét. Az akciójelenetek jól megkomponáltak és kellően sok van belőlük. A rendezés feszes, a film nem ül le egy pillanatra sem.

Nem egy momentumot megtartanak az első két film dramaturgiájából. A végső akcióban James fegyvereket használ, az elrablás szintén megjelenik a filmben. A helyszínek ugyanakkor változatosabbak lettek, van utcai harc, hajón, autón is zajlik a küzdelem.

Igazi nyolcvanas évekbeli akciófilm, kicsit agyatlan, de semmiképpen sem erőltetett. Aki bírja a témát, annak remek szórakozást fog nyújtani a film, az előző részhez képest mindenképpen fejlődött, mind cselekményben, mind akcióban.

Eye of the Tiger (A tigris szeme - 1986)

1986-ban a Scotti Brothers Pictures úgy gondolta, hogy még aktívan él a Rocky III (1982) filmzenéje az emberekben és el lehet vele adni egy akciófilmet. Hogy semmit ne bízzanak a véletlenre, a főszerepre leszerződtették Gary Busey-t, valamint Yaphet Kotto-t és Seymour Casselt. Az egészet pedig beletöltötték egy tipikusan nyolcvanas évekbeli kliséhalmazba.

Busey egy börtönből szabadult férfit játszik, aki hazatér otthonába, ahol várja a családja. Amíg távol volt sok minden megváltozott. A kisvárost egy motoros banda terrorizálja, akik a kezükben tartják a sheriffet (Seymour Cassel) is. Nem telik sok időbe és összetűzésbe kerül a banda és főhősünk, amely aztán egyenes úton a családja kiírtásához vezet. A volt vietnami veterán, régi barátja (Yaphet Kotto) segítségével elindul és módszeresen leszámol a motorosbandával.

Ebből a rövid leírásból is látszik, hogy a forgatókönyvírók nem erőltették meg magukat, sikerült egy meglehetősen sablonos történetet összehozni. A kivitelezés már egy fokkal elfogadhatóbb, Cassel remekül hozza a korrupt sheriff karakterét, Kotto a szokásos jó formában lubickol a szerepben, legyen az bármely kicsi, vagy bárgyú is. A motoros banda vezérét a legendás William Smith alakítja, elég csak ránézni a fejére és 10 év börtön csak azért, mert néz.

Richard C. Sarafian rendező dolgozott már korábban Busey-vel, az 1984-es The Bear-ben. Ez segítette munkájukat, ugyanakkor maga a film nem jelentett akkora rendezői kihívást, mint korábbi sikerei, pl a Vanishing Point (1971). 

Az akciójelenetek jól megkomponáltak, a film eléggé durva és véres, a lefejezéstől a gázolásig sokféle módszerrel hullanak a motorosok. Busey felspécizett Dodge Ram terepjárója pedig csak hab a tortán, erre bármely akciórajongó megnyalja a szája szélét: beépített aknavetők, géppuskák, golyóálló stb...

A film gyenge pontja maga Busey. Jól hozza  a karaktert, de mégsem az az akcióhős típus. Pedig a szerep sokat tartogatott magában. A nyolcvanas évek sablonjától eltérően a hős nem szuperképességű, kigyúrt, ninja stb... hanem hétköznapi ember. A karakterábrázolásnál ez a tény elsikkadt, bár ebben nagy szerepe volt a forgatókönyvnek is. Busey ezzel a filmmel végképp leszámolt a jófiú karakterrel és következő filmjeiben már mint elmebeteg, vagy annak határán levő gonosztevő tűnik fel, és valljuk be sokkal jobban áll neki az a karakter.

Összességben az Eye of the Tiger egy tisztességes iparosmunka, minden megvan benne, amit elvárhatunk a nyolcvanas évek akciófilmjeitől. Szórakoztató és nem kell rajta sokat gondolkoni. Egyszer mindenképpen érdemes megnézni, ha másért nem, hát Gary Busey pozitív karaktere miatt.

Revenge of the Ninja (A nindzsa bosszúja - 1983)

Két évvel a meglehetősen sikeres, de azért hiányosságokkal küzdő Enter The Ninja (A nindzsa színrelép - 1981) után Golanék a Cannon-nál úgy gondolták, hogy újra nindzsafilmet kellene forgatni. Franko Nero egyéb elfoglaltsága miatt nem vállalta a szerepet, így új filmjük főszerepét Sho Kosugi-ra osztották, aki az Enter the Ninja-ban a főgonoszt játszotta. A rendezést Golan átengedte egykori asszisztensének, Sam Firstenbergnek, a másodfilmes rendezőnek, akivel e film után hosszútávú kapcsolat alakult ki, és fontos szerepet játszott a Cannon stúdió életében. Olyan filmeket jegyzett a későbbiekben, mint a Ninja III - Domination (Nindzsa 3 - A megszállt test - 1984), American Ninja (1985), Avenging Force (Lőj a vadászra - 1986).

Firstenberg szakítani akart a már meglehetősen elterjedt Hong Kong-i akciófilmek történetvezetésével, és új irányvonalat akart felállítani a harcművészeti filmek terén. A forgatási helyszínt eredetileg Los Angelesbe tervezték, de az adók, szállítási költségek, területfoglalás és biztosítás olyan magas költséget jelentett volna, amely bőven meghaladta a költségvetést, így kapóra jött Salt Lake City, pontosabban a Utah Film Comission felkérése, amely gyakorlatilag ingyenességet biztosított a stúdió számára a forgatásnál, így teremtve helyi munkalehetőséget is.

A rendező biztos kézzel irányítja a munkát, annak ellenére, hogy az egész filmen érződik a kis költségvetés, szórakoztató és izgalmas filmet kreál. Szinte egyetlen percre sem hagyja pihenni a nézőt, folyamatos a történetvezetés, akció-akciót követ. A történet meglehetősen egyszerű, a színészek sem kiemelkedőek, mégis a Revenge of the Ninja óta nem sok ilyen szórakoztató és akciódús nindzsafilm készült.

A film elején főhősünk teljes családját lemészárolják nindzsák, egyedül a fia marad életben, akivel Amerikába költözik, hogy a nindzsa útját járva, lemondva az erőszakról békét leljen. Művészeti kiállításokat állít össze japán kézműves alkotásokból. Ám egykori barátja elárulja és a háta mögött kábítószert csempész a kiállítási tárgyakban. Amikor az üzletben problémák adódnak, hősünk és családja élete is veszélybe kerül, felölti újra a nindzsa jelmezt és elkezdi módszeresen elintézni ellenfeleit.

Sho Kosugi remekül alakítja a nindzsát, látszik a harcművészeti képzettség minden mozdulatán. (Az egész film koreográfiáját ő állította össze.) A gonoszok és a főgonosz kellően erősek, nem töltelékek. A bodycount nagyon magas, bőven 50 fölött van a halottak száma, Firstenberg felvonultatja az összes nindzsa kelléket, amivel csak ölni lehet, és bemutat minden eszközt amivel egy nindzsa rendelkezik. Filmjében ötvözi a nindzsafilmek minden jellemzőjét, és olyan szórakoztatóan adja elő, hogy hajlandóak vagyunk a forgatókönyv hiányosságai felett is szemet húnyni.

A Revenge of the Ninja mind a mai napig megállja a helyét, remek szórakozás, jól kidolgozott akciójelenetekkel, feszültséggel és rengeteg akcióval. Olyan sztárok tűnnek fel mellékszerepben, mint Professzor Toru Tanaka.

A nyolcvanas évek egyik legjobbja. Kötelező.

Enter The Ninja (A nindzsa színrelép, 1981)

A Cannon valamint Golan és Globus első közös munkáinak egyike kerül ma terítékre. Az Enter The Ninja (A nindzsa színrelép, 1981) mindent tartalmaz, amely később meghatározta a Cannon arculatát. A mű a Ninja trilógia első része (a másik két film a Revenge of the Ninja - A nindzsa bosszúja, 1983 és a Ninja III - Domination - Nindzsa 3 - A megszállt test, 1984). Ugyanakkor tudni kell, hogy a készítőkön kívül a három film cselekményének semmi köze egymáshoz, teljesen különálló alkotások, mégis trilógiaként kezelik őket.

A filmet a Cannon tulajdonosa Menahem Golan rendezte. Sajnos azt kell mondanunk, hogy producernek jobb volt, mint rendezőnek. A film meglehetősen összecsapott, sok helyen találunk hibákat és következetlenségeket. A forgatókönyv egyszerűbb nem is lehetne, a színészi játék pedig éppen, hogy megüti a közepes szintet. 

Cole (Franco Nero) éppen elvégzi a nindzsa iskolát (Már itt felhúzhatjuk a szemünket, hogy mi van, ninja képző?) és boldogan veszi át a "diplomát" mesterétől. Egyik csapattársának a fekete nindzsa Hasegawának már akkor sem tetszik, hogy egy nem japán kapott nindzsa címet. Főhősünk a fülöp szigetekre utazik, ahol egy régi vietnami bajtársa kéri segítségét. Egy bűnszervezet meg akarja szerezni a földjét az alatta levő olaj miatt. Cole természetesen a segítségére siet, és fehér nindzsaruhájában rendet vág a bűnözők között.

Ebből a rövid leírásból is látszik, hogy nem egy összetett lélektani drámával lesz dolgunk.  A sok hiba ellenére a film mégis könnyed és élvezhető. Hogy miért? Mert látszik, hogy akik készítették, azok örömel csinálták. Egy percig sem vették komolyan a dolgot, nem akartak többet, mint amennyit az egész ér.

A gonoszok szinte karikatúrafigurák, az ember nem tudja eldönteni, hogy direkt humorforrások, vagy véletlenül sikerültek ilyenre. Mindegyikük kissé abszurd és túljátszott karakter, egyértelműen a bűnözői archetípusokra épülnek, de azok tulajdonságait sokszorosan felnagyítva, és eltorzítva jelennek meg a vásznon.  Franco Nero mint fehér nindzsa nagyon szokatlanul hat a vásznon. Nagy valószínűséggel Golan a korai olasz westerneket akarta átültetni nindzsafilmmé, bajba jutott barát/település, a hős megérkezik, magányos, csendes, és halálos, rendet vág a gonoszok között és ellovagol a naplementébe. Az Enter The Ninja követi ezt a sémát, ugyanakkor nem működik minden vonatkozásában tökéletesen.

Nero semmilyen harcművészeti tudással nem rendezkezett a forgatás megkezdése előtt, ezért legtöbb akciójelenetét Mike Stone játszotta el (aki az akciójelentek koreográfiáját is megalkotta). A Hasegawát alakító legendás Sho Kosugi, aki itt még gonoszt alakít, a trilógia következő két filmjében főszerepet játszik, igaz teljesen más karakterek bőrébe bújva.

A harci-jelentek jól koreografáltak, ugyanakkor sok helyen elnagyoltak és meglehetősen hiteltelenek (már ha hitelességről egyáltalán beszélhetünk egy nindzsafilm kapcsán.) Az első tíz percben nem esik egy szó sem a filmben, Cole menekül az őt üldöző nindzsák elől a dzsungelben. A végső leszámolás erőltetett szimbolizmusa (mely szimbolizmus végigkísérte az egész filmet) a fehér és fekete nindzsa harca szintén a korai westernek pisztolypárbajait idézi.

A film a sok humor és humorforrás ellenére meglehetősen véres, bőven 50 felett van a bodycount.

Az Enter the Ninja nem a Cannon legjobban sikerült filmje, de egyszer mindenképpen érdemes megnézni, ha másért nem, a legendás Sho Kosugi miatt.

American Ninja 2 - The Confrontation (A.N. 2 - A leszámolás,1987)

A Cannon látva az American Ninja (1985) sikerét, nem tétovázott, és kis kihagyás után leforgatta a második részt. 

Már a forgatás kezdetén gondjaik voltak, ugyanis Steve James nem akart szerepelni a filmben, mivel a forgatás helyszínének Dél-Afrikát válaszották, ahol ebben az időben már tombolt az Apartheid regime. (Későbbi nyilatkozataiból kiderül, hogy miután meggondolta magát a forgatáson nagyon jó hangulat uralkodott és élvezte a munkát.)

Érthetetlen módon, hiába az azonos stáb, és a feltételek, a végeredmény siralmasnak mondható. Egyedül Steve James játékát lehet kiemelni a filmből, Dudikoff szinte semmit nem tud hozzátenni a filmhez. Hiába mozog természetesebben a kamera előtt és az akciójelenetei is tűrhetőek (már amikor nem kaszkadőr helyettesíti), viszont szinte alig beszél a filmben, inkább csak néz, ami meglehetősen aláássa a karakterét.

A forgatókönyv több sebtől vérzik, realitást senki nem vár egy nindzsafilmtől, de itt szinte semmi sem valós, a szereplők a levegőben lógnak, motivációik, nem hogy nem indokoltak, de teljesen értelmezhetetlenek is. Olyan elvarratlan szálak maradnak a film végére, amelyek teljesen érthetetlenek és hatalmas lyukakat fúrnak az amúgy sem túl stabil forgatókönyvbe.

A hadsereg egy karib tengeri bázisáról eltünedeznek az emberek. Ahelyett, hogy komoly nyomozás indulna öt eltűnés után, inkább két főszereplőnket rendelik le a szigetre, hogy pótolják az eltűnteket. Nem kell sokat várni és megjelennek a gonosz nindzsák, akiket egy őrült irányít. Természetesen a gonosz nindzsák nem sima nindzsák, hanem génmanipulált szuperharcosok, akik a forgatókönyv fintorából tucatjával hullanak két ember által.

A filmben rengeteg hibával találkozunk, sok helyen látszanak a kaszkadőrök és dublőrök, a fegyverek gumiból vannak, a harci jelenetek egy része jól megkoreografált, de igazából nem érik el az első rész szintjét. Talán Steve James-t lehet kiemelni, aki hozza a szokásos humoros mellékszereplő karakterét és sokat dob a filmen.

Kissé összecsapottnak tűnő alkotás, egyszer mindenképpen nézhető, de nem szabad komolyan venni.