Revenge of the Ninja (A nindzsa bosszúja - 1983)

Két évvel a meglehetősen sikeres, de azért hiányosságokkal küzdő Enter The Ninja (A nindzsa színrelép - 1981) után Golanék a Cannon-nál úgy gondolták, hogy újra nindzsafilmet kellene forgatni. Franko Nero egyéb elfoglaltsága miatt nem vállalta a szerepet, így új filmjük főszerepét Sho Kosugi-ra osztották, aki az Enter the Ninja-ban a főgonoszt játszotta. A rendezést Golan átengedte egykori asszisztensének, Sam Firstenbergnek, a másodfilmes rendezőnek, akivel e film után hosszútávú kapcsolat alakult ki, és fontos szerepet játszott a Cannon stúdió életében. Olyan filmeket jegyzett a későbbiekben, mint a Ninja III - Domination (Nindzsa 3 - A megszállt test - 1984), American Ninja (1985), Avenging Force (Lőj a vadászra - 1986).

Firstenberg szakítani akart a már meglehetősen elterjedt Hong Kong-i akciófilmek történetvezetésével, és új irányvonalat akart felállítani a harcművészeti filmek terén. A forgatási helyszínt eredetileg Los Angelesbe tervezték, de az adók, szállítási költségek, területfoglalás és biztosítás olyan magas költséget jelentett volna, amely bőven meghaladta a költségvetést, így kapóra jött Salt Lake City, pontosabban a Utah Film Comission felkérése, amely gyakorlatilag ingyenességet biztosított a stúdió számára a forgatásnál, így teremtve helyi munkalehetőséget is.

A rendező biztos kézzel irányítja a munkát, annak ellenére, hogy az egész filmen érződik a kis költségvetés, szórakoztató és izgalmas filmet kreál. Szinte egyetlen percre sem hagyja pihenni a nézőt, folyamatos a történetvezetés, akció-akciót követ. A történet meglehetősen egyszerű, a színészek sem kiemelkedőek, mégis a Revenge of the Ninja óta nem sok ilyen szórakoztató és akciódús nindzsafilm készült.

A film elején főhősünk teljes családját lemészárolják nindzsák, egyedül a fia marad életben, akivel Amerikába költözik, hogy a nindzsa útját járva, lemondva az erőszakról békét leljen. Művészeti kiállításokat állít össze japán kézműves alkotásokból. Ám egykori barátja elárulja és a háta mögött kábítószert csempész a kiállítási tárgyakban. Amikor az üzletben problémák adódnak, hősünk és családja élete is veszélybe kerül, felölti újra a nindzsa jelmezt és elkezdi módszeresen elintézni ellenfeleit.

Sho Kosugi remekül alakítja a nindzsát, látszik a harcművészeti képzettség minden mozdulatán. (Az egész film koreográfiáját ő állította össze.) A gonoszok és a főgonosz kellően erősek, nem töltelékek. A bodycount nagyon magas, bőven 50 fölött van a halottak száma, Firstenberg felvonultatja az összes nindzsa kelléket, amivel csak ölni lehet, és bemutat minden eszközt amivel egy nindzsa rendelkezik. Filmjében ötvözi a nindzsafilmek minden jellemzőjét, és olyan szórakoztatóan adja elő, hogy hajlandóak vagyunk a forgatókönyv hiányosságai felett is szemet húnyni.

A Revenge of the Ninja mind a mai napig megállja a helyét, remek szórakozás, jól kidolgozott akciójelenetekkel, feszültséggel és rengeteg akcióval. Olyan sztárok tűnnek fel mellékszerepben, mint Professzor Toru Tanaka.

A nyolcvanas évek egyik legjobbja. Kötelező.

Enter The Ninja (A nindzsa színrelép, 1981)

A Cannon valamint Golan és Globus első közös munkáinak egyike kerül ma terítékre. Az Enter The Ninja (A nindzsa színrelép, 1981) mindent tartalmaz, amely később meghatározta a Cannon arculatát. A mű a Ninja trilógia első része (a másik két film a Revenge of the Ninja - A nindzsa bosszúja, 1983 és a Ninja III - Domination - Nindzsa 3 - A megszállt test, 1984). Ugyanakkor tudni kell, hogy a készítőkön kívül a három film cselekményének semmi köze egymáshoz, teljesen különálló alkotások, mégis trilógiaként kezelik őket.

A filmet a Cannon tulajdonosa Menahem Golan rendezte. Sajnos azt kell mondanunk, hogy producernek jobb volt, mint rendezőnek. A film meglehetősen összecsapott, sok helyen találunk hibákat és következetlenségeket. A forgatókönyv egyszerűbb nem is lehetne, a színészi játék pedig éppen, hogy megüti a közepes szintet. 

Cole (Franco Nero) éppen elvégzi a nindzsa iskolát (Már itt felhúzhatjuk a szemünket, hogy mi van, ninja képző?) és boldogan veszi át a "diplomát" mesterétől. Egyik csapattársának a fekete nindzsa Hasegawának már akkor sem tetszik, hogy egy nem japán kapott nindzsa címet. Főhősünk a fülöp szigetekre utazik, ahol egy régi vietnami bajtársa kéri segítségét. Egy bűnszervezet meg akarja szerezni a földjét az alatta levő olaj miatt. Cole természetesen a segítségére siet, és fehér nindzsaruhájában rendet vág a bűnözők között.

Ebből a rövid leírásból is látszik, hogy nem egy összetett lélektani drámával lesz dolgunk.  A sok hiba ellenére a film mégis könnyed és élvezhető. Hogy miért? Mert látszik, hogy akik készítették, azok örömel csinálták. Egy percig sem vették komolyan a dolgot, nem akartak többet, mint amennyit az egész ér.

A gonoszok szinte karikatúrafigurák, az ember nem tudja eldönteni, hogy direkt humorforrások, vagy véletlenül sikerültek ilyenre. Mindegyikük kissé abszurd és túljátszott karakter, egyértelműen a bűnözői archetípusokra épülnek, de azok tulajdonságait sokszorosan felnagyítva, és eltorzítva jelennek meg a vásznon.  Franco Nero mint fehér nindzsa nagyon szokatlanul hat a vásznon. Nagy valószínűséggel Golan a korai olasz westerneket akarta átültetni nindzsafilmmé, bajba jutott barát/település, a hős megérkezik, magányos, csendes, és halálos, rendet vág a gonoszok között és ellovagol a naplementébe. Az Enter The Ninja követi ezt a sémát, ugyanakkor nem működik minden vonatkozásában tökéletesen.

Nero semmilyen harcművészeti tudással nem rendezkezett a forgatás megkezdése előtt, ezért legtöbb akciójelenetét Mike Stone játszotta el (aki az akciójelentek koreográfiáját is megalkotta). A Hasegawát alakító legendás Sho Kosugi, aki itt még gonoszt alakít, a trilógia következő két filmjében főszerepet játszik, igaz teljesen más karakterek bőrébe bújva.

A harci-jelentek jól koreografáltak, ugyanakkor sok helyen elnagyoltak és meglehetősen hiteltelenek (már ha hitelességről egyáltalán beszélhetünk egy nindzsafilm kapcsán.) Az első tíz percben nem esik egy szó sem a filmben, Cole menekül az őt üldöző nindzsák elől a dzsungelben. A végső leszámolás erőltetett szimbolizmusa (mely szimbolizmus végigkísérte az egész filmet) a fehér és fekete nindzsa harca szintén a korai westernek pisztolypárbajait idézi.

A film a sok humor és humorforrás ellenére meglehetősen véres, bőven 50 felett van a bodycount.

Az Enter the Ninja nem a Cannon legjobban sikerült filmje, de egyszer mindenképpen érdemes megnézni, ha másért nem, a legendás Sho Kosugi miatt.

American Ninja 2 - The Confrontation (A.N. 2 - A leszámolás,1987)

A Cannon látva az American Ninja (1985) sikerét, nem tétovázott, és kis kihagyás után leforgatta a második részt. 

Már a forgatás kezdetén gondjaik voltak, ugyanis Steve James nem akart szerepelni a filmben, mivel a forgatás helyszínének Dél-Afrikát válaszották, ahol ebben az időben már tombolt az Apartheid regime. (Későbbi nyilatkozataiból kiderül, hogy miután meggondolta magát a forgatáson nagyon jó hangulat uralkodott és élvezte a munkát.)

Érthetetlen módon, hiába az azonos stáb, és a feltételek, a végeredmény siralmasnak mondható. Egyedül Steve James játékát lehet kiemelni a filmből, Dudikoff szinte semmit nem tud hozzátenni a filmhez. Hiába mozog természetesebben a kamera előtt és az akciójelenetei is tűrhetőek (már amikor nem kaszkadőr helyettesíti), viszont szinte alig beszél a filmben, inkább csak néz, ami meglehetősen aláássa a karakterét.

A forgatókönyv több sebtől vérzik, realitást senki nem vár egy nindzsafilmtől, de itt szinte semmi sem valós, a szereplők a levegőben lógnak, motivációik, nem hogy nem indokoltak, de teljesen értelmezhetetlenek is. Olyan elvarratlan szálak maradnak a film végére, amelyek teljesen érthetetlenek és hatalmas lyukakat fúrnak az amúgy sem túl stabil forgatókönyvbe.

A hadsereg egy karib tengeri bázisáról eltünedeznek az emberek. Ahelyett, hogy komoly nyomozás indulna öt eltűnés után, inkább két főszereplőnket rendelik le a szigetre, hogy pótolják az eltűnteket. Nem kell sokat várni és megjelennek a gonosz nindzsák, akiket egy őrült irányít. Természetesen a gonosz nindzsák nem sima nindzsák, hanem génmanipulált szuperharcosok, akik a forgatókönyv fintorából tucatjával hullanak két ember által.

A filmben rengeteg hibával találkozunk, sok helyen látszanak a kaszkadőrök és dublőrök, a fegyverek gumiból vannak, a harci jelenetek egy része jól megkoreografált, de igazából nem érik el az első rész szintjét. Talán Steve James-t lehet kiemelni, aki hozza a szokásos humoros mellékszereplő karakterét és sokat dob a filmen.

Kissé összecsapottnak tűnő alkotás, egyszer mindenképpen nézhető, de nem szabad komolyan venni.

Avenging Force (Lőj a vadászra - 1986)

Az American Ninja (Amerikai Ninja - 1985) sikere után újra összeállt a Cannon Group és Sam Firstenberg, hogy egy kemény és kompromisszumok nélkülni akciófilmet forgassanak az Amerikai Ninja két sztárjával Michael Dudikoffal és Steve James-szel. 

A film főszerepére Chuck Norrist akarták, aki az 1985-ben forgatott Invasion U.S.A. (Tomboló terrror) Matt Hunterjeként tért volna vissza a vászonra, de egyéb elfoglaltságai miatt nem tudta vállalni a főszerepet, így a Cannon aktuális feltörekvő sztárját Dudikoffot választották a főszerepre. Így újra együtt volt az Amerikai Ninja stábja, ez nagyban megkönnyítette a munkát.

Mivel James és Dudikoff az életben is barátok, a filmen érződik, hogy megértik egymást, jól dolgoznak együtt. 

James egy fekete New Orleansi politikai aspiránst játszik, akire feni a fogát egy szélsőjobboldali szervezet a Pentagramm (akik nem mellesleg embervadászatokat tartanak a Lousianai mocsárvidéken). Régi barátját és harcostársát, az egykori C.I.A. ügynököt alakító Dudikoffot meghívja magához, amikor egy parádén a Pentagramm merényletet követ el a családja ellen és megölik a fiát. A két volt harcos bosszút esküszik és elindulnak leszámolni a Pentagrammal.

A történet tipikusan 80-as évekbeli, és tipikusan Cannon, mégis sikerült túllépni a kliséken és a Cannon egyik legélvezetesebb és legkeményebb akciófilmjét összehozni. Nagy valószínűséggel ma Európában nagyon kevés országban mutathatnák be vágatlanul a filmet, esetleg 23 óra után. Az öncélú és durva erőszak átlengi az egész filmet, az akciójelenetek egyáltalán nem tűnnek megrendezettnek, a végső leszámolás a mocsárvidéken iskolapéldája a jól rendezett és vágott akciónak. A történeten kívül elfelejthetjük a kliséket, nem csak a gonoszok halnak meg, sok az ártatlan áldozat, a Pentagramm könyörtelenül végez mindenkivel, legyen az járókelő, vagy ártatlan gyerek.

Dudikoff élete egyik csúcspontja ez a film, az Amerikai Ninja kissé visszafogott karaktere után magára talál. Az akciójelenetekben is megállja a helyét, nem sok mai színész vállalna be ilyen kemény dolgokat, amelyeket megcsinál ebben a filmben. A szakadó esőben a mocsárban, sárban, mocskos vízben a verekedés, a küzdelem nagyon valóságosnak tűnik, Dudikoff és az ellenfeleit megtestesítő színészek is odatették magukat.

Érdekességként szolgálhat még az a dolog, hogy a filmet Izraelben Amerikai Ninja 2-ként mutatták be, és ott az Amerikai Ninja következő részei egy-egy számmal megtoldva kerültek a mozik műsorára, tehát Izraelben 6 részes a Ninja sorozat. Valamint az eredeti trailerben  szinte meg sem említik Steve James-t.

Aki szereti a 80-as évek akciófilmjeit és a kemény főgonoszokat, annak ez a film mindenképpen ajánlott. Jól kidolgozott akciójelenetek, a közepesnél jobb rendezés, a film egy pillanatra sem áll meg, nincsenek üresjáratok. Kerülné valaki, mert Dudikoff játszik benne? Ne tegye. Dudikoff ebben a filmben válik igazi akciósztárrá. A 80-as évek egyik legjobban alulértékelt akciófilmje. Nem csodálkoznék, ha a közeljövőben remake készülne belőle.

American Ninja (1985)

A Cannon egyik zászlóshajója az American Ninja sorozat. A stúdió életében mindig is fontos szerepet játszottak a küzdősport témájú filmek, már 1981-ben jelentkeztek az Enter The Ninja című filmjükkel Franco Nero főszereplésével. A nindzsa filmek a 80-as években reneszánszukat élték, több stúdió is próbálkozott jobb-rosszabb alkotásokkal, ezek közül az egyik kiemelkedő film mai kritikánk tárgya.

A stúdió alapkoncepciója egy a Ninja III: Domination-től (1984) eltérő hős megjelenítése volt. A nézőknek valahogy nem jött be a női ninja, ezért Sam Firstenberg rendezőt (aki a Ninja III-at is rendezte) arra kérték fel, hogy egy James Dean szerű hőst kreáljon meg, kinézetre mindenképpen. Firstenberg 2000 ember közül válaszotta ki Michael Dudikoff-ot a szerepre, pusztán kinézet alapján, annak ellenére, hogy Dudikoff-nak semmilyen küzdősportos képzettsége nem volt.

Mellékszereplőnek az "örök hű fegyverhordozó" szerepeket kapó Steve James-t alkalmazták, aki elég tapasztalattal rendelkezett mind a filmezés, mind a küzdősportok terén. Több filmben dolgozott kaszkadőrként. A közös munka során Dudikoff nehezen rázódott össze vele, mert aggódott, hogy látszani fog a vásznon, hogy kevesebb a küzdősport tudása, mint James-é. Ezért néhány jelenet felvételét egymástól messze vették fel, hogy kiküszöböljék ezt a problémát. Ugyanakkor a kész filmen nem látszik ez a fajta "félelem", a két színész között működik a kölcsönhatás, erősítik egymást.

A történet meglehetősen egyszerű, tökéletesen beleillik mind a Cannon, mint a nyolcvanas évek amerikájának akciófilmes felfogásába. Egy kicsit zárkózott katona az amerikai hadsereg Fülöp szigeteki bázisán megakadályoz egy rablást, különleges ninja képességeit használva, amelyek forrásáról nincs emléke egy balesetből kifolyólag. A támadók a helyi kábítószerkereskedő által felbérelt ninják. Természetesen a rosszfiúk nem tűrhetik a kudarcot, ezért mindent bevetnek, hogy eltegyék láb alól az akadékoskodó katonát. Ahogy halad előre a történet úgy ismeri meg múltja darabjait a főhős, és úgy közeledik a végső leszámolás a gonosz erőivel.

Az akciójelentek néhol eltúlzottak, néhol elnagyoltak, de semmiképpen sem erőltetettek. Egyedül a kissé elkapkodott vágás miatt törik meg az akciók lendülete. Ez mondjuk nem csoda, ha figyelembe vesszük, hogy a filmet két hónap alatt forgatták le. A bodycount meglehetősen magas, 100 fölött van a halottak száma, a film mégsem tűnik erőszakosnak, ezt főleg a képregényszerű akcióknak köszönheti. A jelenetek jól kidolgozottak és felépítettek, ugyanakkor kissé kiszámítható a történet.

A forgatókönyvön többször módosítottak, legfőképpen dialógusokat Steve James kérésére. A film eredeti címe American Warrior (Amerikai harcos) lett volna, az eredeti előzetesben is így szerepel, de a bemutatókor Ninjára változtatták. A film zenei témái közül nem egy a stúdió korábbi filmjéből, az Enter The Ninja-ból (1981) származik.

Sablonossága ellenére miért lett mégis siker a film? Pontosan ezért. Mert egyszerű, letisztult és kiszámítható. A főszereplőt könnyű megkedvelni, karaktere egyszerűsége nem válik hátrányává, a gonosz tipikus gonosz, morális értékeik összecsapnak, a nézőnek pedig nincsenek kétségei affelől, hogy ki fog győzedelmeskedni. Néha a szimpla hősök könnyebben utat találnak a nézőkhöz, mint a túlbonyolított karakterek.  Ehhez még hozzáadódik a "nindzsa faktor", a jókor jó időben készített film, amikor a világ vevő volt a témára. Az 1 millió közeli költségvetés az első napon megháromszorozta, majd az összbevétel és a videokölcsönzések közel 38 millió dollár bevételt termeltek. A filmet még 4 követte, de sikerét már nem sikerült megismételni.

Az American Ninja mind a mai napig a Cannon Group egyik legsikerültebb filmjeként számon tartott alkotás, milliók ismerik és szeretik, egyértelműen kult státuszba került.

CANNON Group

A Cannon a nyolcvanas évek megkerülhetetlen filmstúdiója. Profiljában kis- és középköltségvetésű filmeket találunk legnagyobb számban, de eljutottak az Akadémiai Díj jelölésig is.

A stúdiót 1967-ben alapította Dennis Friedland és Chris Dewey. Erős kézzel próbálták irányítani a stúdiót. 300.000 dollárban határozták meg a filmek költségvetését. Komolyabb sikereket nem tudnak felmutatni, talán The Apple (1980) amerikai támogatása említhető meg.

1979-re a Cannon komoly anyagi problémákkal küzdött, és a két tulajdonos nem látott más kiutat, mint a cég eladását. Két izraeli befektető, Menahem Golan (The Apple rendezője) és Yoram Globus vásárolta meg a társaságot 500.000 dollárért. Ez az időszak a stúdió életébe a "Golan-Globus" éraként vonult be. A két új tulajdonos komoly erőfeszítéssel sikeresen tört be a 80-as évek mozipiacára kultikus akciófilmjeivel. A stúdió ontotta magából a széles minőségi skálán mozgó filmeket, valamint jó érzékkel választotta meg a felkarolt produkciókat az akciófilmtől kezdve a táncfilmen át, egészen a Verdi opera feldolgozásig.

Menahem Golan és Yoram Globus

Golanék igazi álma a stúdió felemelése volt, hogy a hét  meghatározó filmstúdió közé nőjenek fel. Ezen próbálkozás azonban a stúdió viszonylagos sikeressége ellenére elakadt, ugyanis általában a Cannont egy független stúdióként azonosították, amely rossz filmeket forgalmaz és gyárt. Erre persze akkor és azóta is rácáfoltak a rajongók, hiszen a Golan-Globus filmek közül nem egy mára már Kult-státuszban van, beépült a popkultúrába, sokszor másolták. Valamint azóta sem sikerült kinőnie egy komolyabb független stúdiónak, amely lefedné a kicsit kommersz, de szórakoztató akciófilmek piacát.

A Cannon Group a nyolcvanas évek közepén szinte ontotta magából a filmeket, 10 év alatt 125 film felett bábáskodtak anyagilag. Az 1986-os évben 43 filmet támogattak! Ez volt a stúdió aranykora. Golan meglehetősen kemény kézzel írányította a stúdiót, a filmek jogait még azelőtt értékesítette különböző mozi és videoláncoknak, hogy azok elkészültek volna, sőt olyan is előfordult, hogy még a forgatás megkezdése előtt. Ezzel a stratégiával biztosította a filmek számára a megfelelő és biztos pénzügyi forrást.

A terjeszkedés során felvásároltak egy moziláncot, ahol könnyedén mutathatták be filmjeiket, valamint hamar felmérték és felismerték a video piacot, sok klasszikus film jogát vették meg, és komoly bevételekre tettek szert a tengerentúli értékesítésből.

Ahogy az lenni szokott a tulajdonosok látva a sikereket kissé szabadjára engedték a pénz kiáramlását. Több olyan filmet támogattak, amelyek nagy költsévetésű kasszasikereknek tűntek, de aztán komoly anyagi bukást okoztak. Az első komolyabb mellényúlás Tobe Hooper rendezése a Lifeforce (1985) volt, ahol 10 millió dollár körüli összeget bukott a stúdió. 

Lifeforce (1985)

Az 1987-es év sem volt túl nyereséges a Cannon számára. Komoly pénzeket öltek Stallone új filmjébe az Over The Top-ba (Túl a csúcson, 1987), A Superman IV-be (1987), amely a sorozat leggyengébb része lett, valamint a Masters of The Universe-be (He-man, 1987) (Ez a film meglehetősen túlreklámozott volt, úgy hírdették, mint a 80-as évek Star Wars-a) amelyet Dolph Lundgren sem tudott megmenteni. Ezek a pénzügyi bukások csak az egyik szegmensét jelentették a Cannon gondjainak. Golanék két új moziláncot is vásároltak, valamint a megnövekedett stúdióigény kielégítésére bevásárolták az EMI-Thornt.

Golanék ebben az időszakban (és szerintem teljes működésük alatt) nem csak a pénzt hajszolták, hanem élvezték azt amit csinálnak. Ennek ellenére a siker keresése folyamatos próbálkozásra sarkallta őket. Golan igazi vágya az volt, hogy olyan sikereket érjenek el, amelyek megváltoztatják a Cannonról kialakult képet, hogy csak olcsó és meglehetősen kommersz filmekben utaznak. Ennek egyik példája Andrej Konchalovsky két filmje, az 1985-ös Akadémiai Díjra jelölt Runaway Train, valamint az 1986-os Shy People támogatása. A film főszereplője Cannes-ban elnyerte a legjobb női főszereplő díját. Szintén kiemelendő Schroeder, Akadémiai Díjra jelölt és kritikusok által is magasztalt alkotása, a Barfly és Jean-Luc Godard, King Lear (Lear király) című filmje, amelyeket szintén a Cannon támogatott. Legnagyobb sikerük a holland De aanslang (A merénylet, 1986) című film támogatása volt, mely megnyerte a legjobb külföldi filmnek járó Akadémiai Díjat 1987-ben, ugyanabban az évben a Golden Globe-ot, 1986-ban a Holland és a Seattle-i nemzetközi filmfesztivált.

Golan az időszak végére már túlzott terveket dédelgetett a stúdió nagyságához képest. Évente megjelentek a Cannes-i filmfesztiválon, Golan kimondott-kimondatlan vágya az Arany Pálma elnyerése volt, ezzel együtt az a vágy, hogy a Cannon-t "komoly tényezőnek" ismerjék el. Rengeteg pénzt öltek filmjeik promóciójába, újsághírdetések tömkelegét vásárolták meg, hatalmas partikat adtak a sztároknak. Milliók folytak el.

A várt siker elmaradt, és a társaság jelentős anyagi nehézségekkel küzdött az évtized végére. Az 1987-ig tartó felívelést meredek lejtő követte, míg a pénzügyi vizsgálatok alatt levő cégből Golan kivált, magára hagyva Globust. A két tulajdonos ezután évekig nem beszélt egymással.

Barbarians (1987)

A Golan-Globus éra fontos részét képezte a Marvellel kötött szerződés. Pókember jogait is megszerezték és megkezdték az előkészületeket a film elkészítésére. A forgatókönyv többszöri átírása után lassan a stáb is összeállt, Scott Leva-t kérték fel pókember szerepére (az éppen feltörekvőben lévő Tom Criuse is az esélyesek között volt) Azonban a meglehetősen elhúzódó procedúrára végleg pontot tett a Masters of The Universe (He-man, 1987) és a Superman IV (1987) bukása.

A két tulajdonos szétválása után külön utakon járt. A Cannon-t a Pathé Communications vásárolta fel jelentős részben. Golan miután kivált a Cannonból a 21st Century Film Corporation vezetője lett. A fúziók és a szétszabdalás nem sok jót jelentett a Cannon számára, igazán nagy sikereket már nem értek el, nevükhöz fűződik ebből az időszakból az American Cyborg Steel Warrior, valamint a Deathwish IV Charles Bronsonnal.

Enter the Ninja (1981)

A két volt tulajdonos Golan és Globus 1992-ben Cannes-ban újra találkozott és beszélő viszonyba kerültek egymással. Golan nem hagyta abba a filmezést, több kisebb filmes társaságot indított, vagy szállt be vállalkozásokba, míg Globus visszatért Izraelbe és egy komolyabb moziláncot üzemeltet.

Jelenleg a Cannon Group legutolsó formájából a New Cannon Inc.-ből New Generation Films-é alakult.

A vélemények megoszlanak a Cannon Groupról, és azon belül is a két meghatározó egyéniségről Golanról és Globusról. Kommersz B kategóriás akciófilmek, sci-fik, egy-egy komolyabb alkotás. Mégis több milliós rajongótábor tart ki mind a mai napig filmjeik mellett. Az igazi nagyságuk azonban abban rejlik, hogy képesek voltak olyan munkamódszert kidolgozni, amely még a nagy stúdióknak is becsületére válna. Gyors forgatás, gyakran félig kész forgatókönyvvel, az értékesítés már a film elkészülése közben megtörtént, ezzel anyagi fedezetet biztosítva a további forgatáshoz és sorolhatnánk. Könnyedén ragadták meg a lehetőségeket, felkaroltak ismeretlen forgatókönyvírókat és színészeket is. Az ő kabárujjukból bukkant elő Michael Dudikoff és Jean-Claude Van Damme, jelentős szerepet játszott a stúdió életében Chuck Norris, Charles Bronson, valamint több filmet jegyeztek Sylvester Stallone-val.

Egy-egy szereplőjükkel további szerződéseket kötöttek, így filmjeik jelentős része folytatásfilm. Jegyzik a teljes American Ninja (Amerikai Ninja - Michael Dudikoff), a Death Wish (Bosszúvágy - Charles Bronson) szériát a második résztől, a Delta Force (Chuck Norris), a Texas Chainsaw Massacre 2 (Texasi láncfűrészes mészárlás 2 - Tobe Hooper rendezésében) és a Missing in Action (Ütközetben eltűnt - Chuck Norris) filmek részeit is.

Kiemelkedő filmjeik Chuck Norris főszereplésével az Invasion U.S.A. (Tomboló terror, 1985), The Delta Force (Delta Kommandó, 1986), valamint a stúdió egyik legsikeresebb filmje a Missing in Action (Ütközetben eltűnt, 1984).

Az egyik legismertebb sorozatuk az American Ninja (Amerikai Ninja). Golanék kedvelték a küzdősportos akciófilmeket, hogy csak néhányat említsünk: Ninja III - Domination (1984), Bloodsport (Véres játék - 1988), Kickboxer (1989), American Samurai (1992), Revenge of the Ninja (1983).

 

Missing In Action (Ütközetben eltűnt, 1984)

Az akciófilmektől teljesen elütő stílusban is megállták a helyüket. Táncfilmek terén komoly sikereket értek el. Legismertebb filmjük a Breakin' (1984), amely a stúdió egyik legjövedelmezőbb filmje is lett. az 1 millió dolláros költségvetést 38 millió dolláros bevétel követte, és természetesen a film kultsztátuszba kerülése. Próbálták megismételni a sikert egy gyorsan leforgatott folytatással, de a várt eredmény elmarad. A két szétvált tulajdonos kissé komikus vetélkedése is a táncfilmek területén teljesedett ki.

A nyolcvanas évek végén tombolt a Lambada mánia, nem csoda hát, hogy mindketten meg akarták lovagolni ezt a hullámot. Szinte egyszerre készítettek és mutattak be két filmet, az egyiket Lambada (1990) címmel a Cannon, míg a másikat Forbidden Dance (Lambada, a tiltott tánc - 1990) címmel a 21st Century Film Corporation. A Forbidden Dance-nek csak a plakátjain jelenhetett meg a Lambada kifejezés, mondatba foglalva a címet: The FORBIDDEN DANCE is lambada. Mivel a Cannon hamarabb jelentette be filmjét, így annak címét ő birtokolhatta. Egyébiránt mindkét film meglehetősen szerényen szerepelt a mozipénztáraknál.

Kijelenthetjük, hogy Golan és Globus olyan alapot teremtettek, amelyre sok mai rendező is támaszkodik. Filmjeik nagy része kultuszstátuszba került, ismertségük vetekszik a legnagyobb alkotásokéval. A videotékák sokat keresett darabjai voltak filmjeik és a televíziók ma is sikerrel tűzik műsorra egy-egy alkotásukat.

Több mint 300 filmjük közül mindenki találhat magának megfelelő kikapcsolódást egy könnyed másfél órára. Ha nem is kerültek a legnagyobbak közé, ahogy azt Golan mindig is vágyta, de helyük örökre ott lesz a film panthenonjában, működésük, tevékenységük megkerülhetetlen, ha a nyolcvanas évek filmjeivel foglalkozunk.

Funny Man (Vicces Fickó, 1994)

Meglehetősen elborult és abszurd horror-vígjáték, amit vagy nagyon szeret az ember, vagy még a videokazettát is széttöri darabokra az első öt perc után.

A film első néhány perce viszonylag normálisan indul, egy titkos kártyabarlangban néhány figura nagy tétekben pókert játszik. (Nem a mai rózsaszíninges ficsúroknak kitalált Texas Hold Them-et, hanem igazi ötlapos pókert, jokerekkel.) Az egyik hazárdőr (akit a zseniális Christopher Lee alakít) nagyot kockáztat és elveszti angliai kastélyát. A nyertes pedig elindul, hogy birtokba vegye új szerzeményét.

Innentől kezdve nincs megállás, egy abszurd, kokainmámoros, szürreális világba kerülünk, melyet egy életre kelt Joker figura tart az irányítása alatt. Hamar elkezdenek fogyni a család tagjai, de érkezik az utánpótlás. A nyertes testvére, néhány stoppos kiséretében megérkezik a kastélyba.

A szereplők karakterei nem sokban ütnek el a horrorkastély kicsavart világától. Van köztük egy, - kinézetre - transzvesztita lilaruhás nő/férfi, aki 70-es évekbeli cuccokban nyomja, egy csaj, aki a Scooby Doo-ból Velma, egy az egyben. Szóval az embernek végig olyan érzése van, mintha egy meglehetősen kifacsart Scooby Doo epizódot nézne, amikor megérkezik a furgonnal a négy további "áldozat".

A film a vélhetően kis költségvetés és a néhol gyenge színészi játék ellenére nem egy agyatlan slasher, inkább az intelligens abszurd angol humor egyik példája. A kastélyban megteremtett világ, a Joker átváltozásai, a gyakori interaktus a nézővel egyedivé teszik a filmet. Annak ellenére nem válik kommersszé, hogy az alaptéma viszonylag sablonos. A rendező munkáján egyértelműen érződik Sam Raimi és Peter Jackson korai filmjeinek hatása, abszurditásában mindenképpen. A forgatókönyv erős, a karakterek pedig kellően érdekesek.

Akit nem zavar az abszurd angol humor, a sokszor burleszkszerű erőszak, annak remek szórakozást fog nyújtani a film, mások azonban csak fenntartásokkal üljenek le a film elé.

Bloody Birthday (1981)

Vegyítsünk egy kis Omen-t (Ómen, 1976) némi slasher hangulattal és idétlen forgatókönyvvel és megkapjuk ezt a kissé meghatározhatatlan filmet.

1970-ben egy napfogyatkozásos napon három gyerek születik. 10 évre rá, a közös születésnapra készülnek. Csak éppen ezek a gyerekek nem teljesen hétköznapi fiatalok, születésük körülményei olyan kihatással vannak rájuk, amit a kisváros nem igazán tud majd megemészteni.

Ugyanis sorra teszik el láb alól a kisváros lakóit, legalábbis azokat, akik ellentmondanak nekik és a céljaik elé állnak. Ehhez válogatottnál-válogatottabb módszereket választanak, mint baseball ütő, pisztoly, ijj és sorolhatnánk.

Ezzel még nem is lenne különösebb gond, sőt a három gyerek is nagyon jól hozza  a karaktert, viszont a forgatókönyv kritikán aluli. A jelenetek nem hogy nem félelmetesek, de már átesnek a határon és a cikivé válnak. A film mélypontja a roncstelepi "autós" jelenet, ahol a főszereplő bemutatja, hogy mit csináljunk ha teljesen hülyék vagyunk és ki akarjuk nyíratni magunkat.

De ez a jellemző az egész filmre, a szereplők motivációi és cselekedetei olyanok, mintha program nélküli robotok lennének, még véletlenül sem csinálnak semmi logikusat, főleg akkor ha veszélbe kerül az életük.

A film ezen el nem hanyagolható hiányosság ellenére simán nézhető, bár komolyan venni egy percre sem szabad és nem is lehet. A gyilkosságok véresek és kemények, annak ellenére, hogy 10 éves gyerekek tervelik ki őket. A maszkmesterek is jól dolgoznak, a zenére sem lehet panasz. Egyedül a már fent említett forgatókönyv vágja agyon a filmet, ami szerintem meggátolta a további részek készítését, mert poteciál lett volna benne.

Ajánlott, de fenntartásokkal.

Cobra (Kobra, 1986)

A Warner Bros. történetének 1986-ig bezárólag legnagyobb nyitóbevételt produkáló filmje mai bejegyzésünk tárgya. Stallone a nyolcvanas években jó érzékkel ragadta meg a lehetőségeket. Amikor a Beverly Hills Cop (Beverly Hills-i zsaru, 1984) főszerepét elvették tőle, mert a történetet egy akcióorgiává akarta átírni, nem tétovázott és saját forgatókönyvet dobott össze ötleteiből, felhasználva hozzá Paula Gosling - Fair Game című könyvét. (A könyv alapötletéből 1995-ben azonos című film is született William Baldwin főszereplésével.)

A Warner és a legendás Cannon Group kapott az ötleten és megszületett a filmtörténet egyik ikonikus figurája, Marion Cobretti, alias Cobra. A nyitó hétvégén 12 millió dollár feletti bevételt produkált, összbevétele világviszonylatban meghaladja a 160 millió dollárt, amit ma is nem egy film megirigyelhetne, nem beszélve arról, hogy az inflációval megemelt összeg bőven verné az utóbbi néhány év filmes termésének 90%-át.

A történet alapjában véve sablonos. Egy őrült sorozatgyilkos és szektája tizedeli a békés lakosságot. Egy félresikerült akciójuk során lelepleződnek és egy fotómodell meglátja őket. Innentől csak egy vezérli a bandát: kinyírni a szemtanút. A védelemmel Cobrát bízzák meg. Üldözés, lövöldözés, vicceskedés, végső leszámolás. Ahogy egy épkézláb akciófilmben lennie kell.

A klisék ellenére a film pörgős és lendületes, Stallone jól hozza a kemény zsaru szerepét. A pózolás még a határon van, annak ellenére nem tűnik felesleges macsóságnak, hogy néhol már a "ciki" határát súrolja a pózerkedés, a napszemüveg, a tuningolt kocsi, a fényes cipő mind-mind mértani pontossággal felépített cool-faktor. Stallone kortársai közül talán a legtöbb színészi vénával megáldott. Így nem esik nehezére játszani is, nem csak pózolni a vásznon. Bár ebben a filmjében nem tehetségét csillogtatja, de bőven az átlagos szint felé tornázza a filmet jelenlétével. A főgonoszt alakító Brian Thompson arca az életben sem egy bizalomkeltő jelenség, éppen emiatt a filmben nagyon jól áll neki a szerep, jól hozza a kegyetlen és őrült gyilkost.

Egy akciófilm elengedhetetlen kellékei a fegyverek, autók, robbanások. Itt minden akciórajongó kiélheti magát, a bodycount 50 felett van, a késtől a gránátig szinte minden eszközt megtalálunk a filmben. Autós és motoros üldözések, remek pirotechnika, sok kaszkadőrmunka. Manapság már ritkán látni efféle dolgokat, sok esetben a digitális technikát hívják segítségül a rendezők.

Külön kiemelendő a fényképezés és a vágás. A film lendületét és az akciók feszültségét nagyban meghatározza a remek vágás. A film sokszor videoklipszerű, tökéletesen megfelelve a kor mainstream vonalának és az MTV generációnak. A rendező, George P. Cosmatos, jó érzékkel irányítja és tartja kézben a filmet, bár gondolom Stallonenak is volt némi beleszólása a dolgokba, hiszen talán ő az egyetlen akciósztár aki rendezőként és forgatókönyv íróként is sikereket tudott elérni.

A film Közép Európai-i sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy a nyolcvanas évek utolsó szakaszában tört be a terültere komolyabban a VHS technika, és főleg német nyelvterületről, hangalámondással jutottak el a filmek a nagyközönséghez, amelyek aztán a kis kínálat miatt hamar kult státuszba kerültek.

A Cobra kifejezetten jól sikerült akciófilm, megtalálható benne minden, amit egy akciófilmtől elvárunk, mind a mai napig megállja a helyét és kötelező darab a filmes gyűjteményekben.

Madman (1982)

Ma egy újabb tini slasher kerül terítékre. 1982-t írunk, tombol a horror láz. A közönség vígan nézi az újabb "táborozók az erdőben menekülnek a gyilkos elől" filmet. Egyértelműen a Friday the 13th (Péntek 13, 1980) farvizén próbál evezni, nem kevés sikerrel. 

A kis költségvetés folyamatosan érződik a filmen. Nem csak az éjszakai felvételek túlvilágítása, vagy a rávetített telihold szembetűnő, de Madman jelmeze is hagy maga után kivánni valót. Mintha egy számmal nagyobb lenne rá a "bőre" és némiképp gumira hajaz.

Persze ezek a dolgok egy slasher rajongó kedvét nem veszik el a film megnézésétől. Ahogy a történet sablonossága és egyszerűsége sem. Nyári (illetve téli, csak éppen itt a tél sem olyan hideg) tábor, a táborvezetők és a gyerekek a tábortűznél ülnek az utolsó estén. Megy a történetmesélés. Aztán előkerül az őrült gyilkos farmer, Madman Marz története. A szokásos "ne mondd ki a nevét mert megjelenik" szabályt természetesen megszegik, úgyhogy elkezdődik a szereplők módszeres fogyatkozása.

Itt sem találunk újdonságokat, nem induló autó, bugyuta menekülés, rejtőzködés stb...Gore van rendesen, leszakadó fejek, balta, puska. A gyilkos is jól kidolgozott, kellően félelmetes külsővel és a szokásos megállíthatatlan nyomulással. 

A sok klisé ellenére miért lett mégis kultfilm a Madman? Kiemelendő a hangulat megteremtése, amelyet a fényképezéssel érnek el. Semmi extra, de mégis feszült, nem fordul át abszurd viccbe a történet. A másik dolog maga a főszereplő, azaz Madman Marz. Nagydarab, brutális, kantáros farmerban, baltával a kezében, szétzúzott arccal (jól elkészített maszk). A nyolcvanas évek elején Jason Vorhees megteremtette a gonosz természetfeletti gyilkos archetípusát, Madman ennek a tökéletes mintapéldája.

Külön érdekesség a néha minimál hanghatás és a zene. Vannak jelenetek ahol szinte semmit sem hallani, ami a feszültségkeltéshez nagyban hozzájárul. Ugyanakkor a színészi játékot jobb, ha elfelejtjük, épphogy csak megütik a szintet, van néhányuk, akik haláláért már direkt könyörög a néző, csak ne lássa játszani. De még ez is elnézhető, a film összképén nem ront. (A színészekkel kapcsolatban érdekesség, hogy Madman szerepére eredetileg a legendás Vincent Price-ot keresték meg.)

Slasher rajongóknak kötelező darab.

Happy Birthday To Me (1981)

Meglehetősen érdekes slasher a nyolcvanas évek elejéről. Hangulatában és sebességében nem hasonlítható a kor mainstream vonalához. Ez nagyban J. Lee Thompson rendezői munkáját dícséri.

Thompson olyan munkákkal írta be magát a filmtörténetbe, mint The Guns of Navarone (Navarone ágyúi, 1961), Kings of The Sun (1963), Mackenna's Gold (Mackenna aranya, 1969), valamint a zseniális thriller, a Cape Fear (A rettegés foka, 1962) rendezésével.

Tehát mind a feszültségkeltéshez, mind a képi hatásokhoz kellő tehetséggel rendelkező rendező kezében a viszonylag sablonos forgatókönyv is különlegesség tudott válni. Szakítva az eddig hagyományokkal, ugyanakkor semmi újat nem nyújtvaolyan vékony mezsgyén egyensúlyoz, amely a feszültségteli thriller és az unalomba forduló "keressük a gyilkost" mozik között halad.

A történetben néhány gazdag fiatalt ismerhetünk meg, akiket egyik pillanatról a másikra egy titokzatos gyilkos kezd eltenni láb alól. A film jelentős részében homályba vész a gyilkos kiléte, a rendező ügyesen bánik az ezközökkel, rengeteg apró jelet alkalmaz, gyanúba kever sok embert. Ezt a fajta megvalósítást erőteljesebben és talán kiforrottabban sikerrel alkalmazza Wes Craven is a Scream (Sikoly, 1996) című filmjében és folytatásaiban.

A gyilkosságok változatosak, erre a film felvezető kampányában is építettek, több plakáton megjelenik az azóta elhíresült kép a srácról és a shish kebab-ról. Holott ez a jelenet a képen megjelenített formában nem is szerepel a filmben. A halálok véresek, ugyanakkor kicsit erőtlenek és a valóságtól elrugaszkodottak. Komolyabb erőszak nincs a filmben, mű vért rengeteget alkalmaznak, de mégsem válik a film gore jellegűvé. A rendező ötvözi a pszichothriller és a slasher elemeit, a film közepétől inkább a thriller vonal erősödik.

A végkifejlet tartogat ugyan meglepetéseket, de egyben egy kicsit erőltetett is és talán összecsapott. Mindenesetre megosztotta a korabeli közönséget. 

A színészi játék elfogadható, nem lehetne kiemelni senkit sem, de egy ilyen filmhez telejsen megfelel a játék.

Aki szereti a kicsit lassabb thrillereket és a slashereket, azok jól szórakoznak majd a filmen, azok akik a gyorsabb, pörgősebb filmekhez szoktak, inkább megfontolás után üljenek le elé.

Egyszer mindenképpen érdemes megnézni, a slasher korszak egyik jobban sikerült darabja.

7/10

Vetítő: The Punisher (1989)

Vetítő: The Punisher (1989): "A megtorló a Marvel egyik fenegyereke. A film rendezésére pedig olyan karaktert sikerült megnyerni, mint Mark Goldblatt. Olyan filmek mel..."

Vetítő: Toy Soldiers (A terror iskolája, 1991)

Vetítő: Toy Soldiers (A terror iskolája, 1991): "Die Hard klón a jobb fajtából. Egy jól felfegyverzett terrorista csoport elfoglal egy gazdag - és kellően elkényeztetett - diákokkal fogl..."

Toy Soldiers (A terror iskolája, 1991)

Die Hard klón a jobb fajtából.

Egy jól felfegyverzett terrorista csoport elfoglal egy gazdag - és kellően elkényeztetett - diákokkal foglalkozó bentlakásos iskolát, ahol túszul tartják a gazdag csemetéket, hogy elérhessék követeléseiket. Természetesen nem számoltak az iskola néhány renitens és szabályokat bármikor felrúgó tanulójával, akik ahogy azt kell, keresztbetesznek nekik.

A történet nem túl eredeti, mondhatni sablonos, de azért messze nem egy agyatlan terroristás film. A felvezetésben van időnk megismerni a fő karaktereket. Az iskola igazgatóját Louise Gossett Jr. alakítja, hozza a szokásos formát. A diákok között megtaláljuk Sean Astin-t, a menetrendszerűen megérkező katonaság vezetői között pedig az örök katonát R. Lee Ermey-t.

A terroristák kemények és jól felszereltek, a főgonosz kellően beteges ahhoz, hogy ne tűnjön súlytalannak. A kornak megfelelően a terroristák még kolumbiaiak, szó sincs még arab, vagy keleti terrorizmusról. 

Az akciók jól megkomponáltak, bár érződik rajtuk, hogy a költségvetés keményen korlátokat szabott a megvalósításnak. A végső akció mindenesetre azoknak elég lehet, akik hardcore akciófilmnézők. Helikopterek, kommandós behatolás, nehézfegyverek, robbanások, stb...

A színészi játék abszolut elfogadható, Gossett hozza a kötelezőt, és a fiatalok is kellően hihetően játszanak. Szerencsére nincs túlerőltetve és túljátszva a kötelező jellemfejlődés, amely az iskola renitense és az iskola megmentője szint között zajlik le. Nem csöpögős és nem szájbarágós, Gossett kioktatásai is simán emészthetőek.

Eléggé alulértékelt film, pedig megvan benne a kellő feszültség és akcióadag, ami még mind a mai napig megállja a helyét.

Megéri megnézni.

7/10

The Punisher (1989)

A megtorló a Marvel egyik fenegyereke. A film rendezésére pedig olyan karaktert sikerült megnyerni, mint Mark Goldblatt.

Olyan filmek mellett virít ott a neve, mint a Piranha, Howling (Üvöltés), Terminator, First Blood Part II (Rambo II), Commando, Predator 2 (Ragadozó 2), Terminator 2, The Last Boyscout (Az utolsó cserkész), Armageddon, szóval tudja, hogy mi az az akciófilm.

Rendezése kevés van, összesen kettő komolyabb, abból az egyik a The Punisher, a másik a cult-classic Dead Heat.

Megtorló szerepére a svéd ikont Dolph Lundgrent választották, aki hozza is a tőle elvárt kemény tekintetet, és megfelelő mennyiségű hullát. Ebben segítségére van a kor egyik közkedvelt színésze Louis Gossett Jr., valamint erősíti még a filmet Jeroen Krabbé is.

Az egész filmen érződik a kis költségvetés, ugyanakkor nem válik hátrányává. A jól bevált kaszkadőrtrükkök működnek, hullanak az ellenfelek, dörögnek a válogatott fegyverek. Megtorló stílusát nagyon eltalálták, halálfejes tőrök, sötét ruha, a motor stb.... Lundgren elsőre kicsit bután néz ki a sötét hajjal és borostával, de pár perc alatt meg lehet szokni, és eléggé hasonlít a képregényfigurára is.

A film véres, a bodycount bőven 30-40 felett van, mégsem esik szét a történet egymást követő akciókra. A párbeszédek nem Puskini magasságúak, de azért jelen van sok helyen a humor és a főszereplő nem egy vicces egysorost is beiktat.

A Punisher a nyolcvanas évek egyik, ha nem a legjobb képregényfeldolgozása, de a képregény ismerete nélkül is megállja a helyét, mint egy erős akciófilm.

Bőven megéri megnézni.

8/10

Thor (2011)

150 millió dollár, Kenneth Branagh, Anthony Hopkins. Ilyen anyagból azért már illene jó filmet készíteni.

Ez sajnos Branagh-nak nem sikerült. Egy képregényfilm nem shakespeare-i királydráma. Branagh remekül ért a drámai helyzetek képi megjelenítéséhez, itt azonban - feltehetően a forgatókönyv miatt - csődöt mondott a tudománya. Az egésznek olyan hatása van, mintha egy Pilotot nézne az ember, és majd jönne a sorozat. Gyors és összecsapott, nincs elég idő a karakterek jellemét kifejteni, arról már ne is beszéljünk, hogy az egymáshoz való viszonyt sem sikerült megfelelően bemutatni.

Rengeteg a felesleges pózolás, és a legfontosabb dolgok elsikkadnak. Thor és Odin viszonya kidolgozatlan. Az apa és fiú ősi konfliktusát, mely értékrendjük különbözőségében nyilvánul meg, abszolut nem sikerül megragadni, ahogy Thor és Loki ellentétét sem. A teljesen felesleges szerelmi szál (amely a képregényben egészen más hangsúlyt kap) összecsapott és inkább nevetséges, mint drámai és jövőbe mutató.

A színészek közül talán Hopkinst lehet kiemelni, látszik, hogy komolyan vette a szerepet és nem csak a gázsiért vállalta. Hemsworth tipikus szépfiú, akár még jó is lehetne a szerepre, ha lenne benne egy kis színészi véna is. Portman viszont nem tud mást, mint bambulni az egész film alatt. Ezért kár volt rá áldozni a költségvetésből.

A film legnagyobb problémája mégsem a gyenge színészi játék, vagy a rövid és kidolgozatlan cselekmény, sem az egyetlen darab akciójelenet.

A legnagyobb probléma, hogy társaihoz hasonlóan (marveles képregényfilmek nagy része, pl Pókember) teljesen átírja az eredeti képregénytörténetet. Thor a képregényben teljes asgardi emlékezete nélkül kerül a földre, egy földi ember testébe kerül, orvosi egyetemet végez és orvosi praxisba kezd, ott ismerkedik meg az ápolónővel, a Möjnirt skandináviában egy barlangban találja meg, amikor nyaralni megy, és amikor Thorrá változik legyőzi a földet megtámadó idegeneket. Amúgy egy bottal jár és annak koppantásával tud átváltozni Thorrá.

Na ez a filmben egyáltalán nem így van, és felmerül a kérdés, hogy akkor miért kell a filmet Thor-nak hívni, ha ennyire megváltoztatják az eredeti történetet? Választ persze nem kapunk, így született egy újabb bukásszagú Marvel eredetfilm.

Néhol vontatott, az eredeti történettől teljesen eltérő film, amelyből hiányzik még legalább egy óra játékidő, hogy megfelelően fel lehessen építeni a karaktereket.

Ez kevés.

3/10

The House On Sorority Row (1983)

1983. Tombol a Slasher láz. Sorra jelennek meg a jobb, és kevésbé jó hentelős filmek, mint Halloween, Prom Night, Slumber Party Massacre, My Bloody Valentie, Happy Birthday To Me és sorolhatnánk.

Ezt a vonalat lovagolja meg a The House On Sorority Row is. Néhány fiatal egy omega-béta-kappa (mindegy, csak random görög betűk legyenek) házból nem igazán tűri a szabályokat, így a házfelügyelő öregasszonyt sem. Aztán egy rosszul sikerült tréfa következményeként sikerül is eltenni láb alól a mammert, ami elég nagy gáz, tekintve, hogy nemsokára kezdődik az évzáró party a házban, zenekarral, meg evés-ivással. Holtest elrejt, megfogad, hogy nem szól róla... aztán irány a party.

Persze, hogy beüt a gebasz, valaki szép sorban elkezdi lemészárolni a "tetteseket". Közben még a hulla is eltűnik. Jönnek a fordulatok és a bodycount felpörög.

Az alapjában sablonosnak tekinthető történetet sikerül a közepesnél jobban előadni, köszönhetően a rendezőnek és az operatőrnek. A színészek elfogadhatóak, bár egyik sem nyújt Oscaros alakítást, de ilyen filmben az is nagy siker, ha valamelyest nem játszák túl a szerepet. Az egyetlen gond talán a túl sok karakter szerepeltetése. Egyikük sem tud igazi főszereplővé válni, kevés időnk van az egyéni motivációk megismerésére.

A gyilkosságok elég véresek, de mégsem csap át a dolog gore-ba. A film nem lassul le, a végére tartogat ugyan meglepetéseket, de aki kicsit jobban figyel, az kitalálhatja a végkifejletet.

Nem rossz film, de a témában sokkal jobbak is készültek.

6/10

April Fool's Day (1986)

Ez bizony nem volt vicc. Jól felvezetett és megkomponált slasher a 80-as évekből.

A történet akár szokványos is lehetne. Néhány tini elindul, hogy egy, az isten háta mögötti házban töltsenek egy hétvégét, igyanak, partizzanak, hülyéskedjenek egymással és persze hogy "mélyebb barátságot létesítsenek a két nem között". A tipikus archetípusokat természetesen megtaláljuk a társaságban, úgy, mint a nagyszájú szépfiú, a tudálékos srác, a visszahúzódó csajszi és a kikapós rosszéletű. Minden adott ahhoz, hogy a játékidő alatt szép számmal megfogyatkozzanak.

És nem is kell sokat várnunk, el is kezdődik az elhullás. Válogatottabbnál válogatottabb módon pusztulnak a fiatalok, bennünk pedig egyre erősödik a kérdés, hogy ki lehet a gyilkos.

A gyilkosságok mégsem lépik át a határt, nem válik a film öncélú vérfürdővé, nem találkozunk természetfeletti gyilkossal sem. A rendező ügyesen egyensúlyoz azon a vékony vonalon, ahol még nem lendül át sokak számára elfogadhatatlan erőszakba, de mégis sikerül megteremtenie azt az atmoszférát, amelyben bárki lehet áldozat. Ahogy haladunk előre a történetben úgy ismerjük meg a motivációkat, és várjuk a végkifejletet, amikor lehet, hogy mi leszünk április bolondjai?

Nem az a szokványos tini-slasher, jó látvánnyal és fényképezéssel. A rendező nem próbált erőltetni semmit, sikerült megőrizni a könnyedséget, már ha élhetünk ilyen kifejezéssel egy slasher mozi kapcsán. Külön kiemelendő, hogy a rendező nem folytatja a nyolcvanas években megkezdett tinihorror hagyományt, így nincsenek komolyabb "felnőtt" jelenetek. Hatásában inkább a 70-es évek suspense filmjeiből próbál meríteni, összegyúrva azt a nyolcvanas évek trendjével. Ebből aztán egy  meglepő és előremutató alkotás kerekedik ki. Érdemes végignézni, a legvégéig tartogat meglepetéseket.

Igazi feelgood slasher, bőven megér egy 7/10-et